„Most pedig elmegyek ahhoz, aki küldött engem; és senki sem kérdezi tőlem közületek: Hová mégy? Hanem, mivelhogy ezeket beszéltem néktek, a szomorúság eltöltötte a szíveteket. De én az igazat mondom néktek: Jobb néktek, hogy én elmenjek: mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vígasztaló: ha pedig elmegyek, elküldöm azt ti hozzátok.” – (János 16,5-7)
Olvasandó: János 16,4b-11
Mai igeszakaszunk Jézus búcsúbeszédéhez tartozik, amelyben Jézus elmondja a tanítványoknak, hogy el kell mennie ahhoz, aki Őt küldte. A tanítványok szomorúsága érthető, hiszen Jézus volt a Mesterük, a tanítójuk, akihez bátran fordulhattak, aki mellett biztonságban érezhették magukat. És ez a fontos személy látszólag magukra hagyja őket.
Ezen a napon arra akar tanítani bennünket az Ige, hogy ne engedjünk teret a csüggedésnek az életünkben. Jézus nem örökre hagyta ott a tanítványokat, hanem csak egy időre. Azonban Ő ígéretet tett arra nézve is, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az Ő nevében, Ő jelen van közöttük, és Ő velünk lesz a világ végezetéig. Azért is fontos a testvéri közösség, mert egyedül az ember sokkal hajlamosabb a csüggedésre és a szomorúságra. A közösség által pedig erősíthetjük egymást.
Azonban Isten Szentlelke nem csak megvigasztal, de erőt is ad nekünk a mindennapokhoz. Mindezek mellett pedig segít megújulni, segít abban, hogy megerősödött lelkű emberekként másképp tekintsük életünkre és a közösségünkre.
Fohászkodjunk hát őszinte szívvel Istenhez, hogy a mi szomorúságunkat is fordítsa örömre, hogy ezáltal minden időben egyedül csak Őrá tudjunk tekinteni akkor is, ha látszólag erre semmi okunk sincs. Ő legyen ebben segítségünkre most és mindenkor. Ámen.
Mátyási Gerda-Georgina,
Józsefháza