„…így Mízia felé menve, Bitíniába próbáltak jutni, de Jézus Lelke nem engedte őket.” (ApCsel 16,7)
Mi történik akkor, amikor egy falhoz érkezik az életünk? Tényleg vége mindennek? Amikor látjuk, hogy amerre megyünk, nem vezet út, kétségbeesünk, vagy keressük az új utakat?
Jézus Lelke olyat is tud mondani, hogy nem. Borzasztóan rosszul esik akkor is, amikor kapjuk, és akkor is, amikor általunk üzeni. A szolgálatkész emberek nehezen tudnak nemet mondani, de nem vagyunk szupermenek, bizony kell tudni nemet is mondani. Itt arról van szó, hogy meg kell tudni húzni azokat a határokat, amiket lelkesedésünkben nem tudunk megtenni. Mert ha túlvállaljuk magunkat, akkor veszélybe kerülnek valós kapcsolataink. Persze ez a nem és ez a határhúzás nem szolgálhatja lustaságunkat! Mondjunk nemet a kifogásokra is!
A nagy kérdés: megértjük-e, mi Isten szándéka velünk, és hogy készek vagyunk e tervet módosítani, vagy pedig makacsul ragaszkodunk a maguk nagyon okos, nagyon logikus, jó szándéktól átfűtött programjához. Készek vagyunk e engedelmeskedni Istennek?
Fáj a nem! Nagyon tud fájni. Nagyon fájt az a tegnapi „nem”, ami a magyar labdarúgó csapatot és a szurkolókat érte. Már megint NEM jutunk ki a világbajnokságra. Nem jött el az ideje, negyven év után sem. Nem volt elég a negyven év pusztai vándorlás.
De a nemek a jellemünket is formálják. Több alázat, több kitartás, nagyobb szerénység, nagyobb figyelem, ami kialakulhat. De semmiképpen sem a csüggedés a cél. Fel a fejjel, előre fölfelé, mert a legnagyobb harcot Jézus már eldöntötte, ezen az úton pedig még faragnia kell az életnek bennünket. Fáj, de majd, ha a végeredményt látjuk, azt mondjuk majd, hogy megérte. Ámen!
Rácz Ervin,
Szigetlanka