„Ezenképpen azért, ha valaki közületek búcsút nem vesz minden javaitól, nem lehet az én tanítványom” – (Lukács 14,33)
Jézus akkor mondja e szavakat, amikor egy alkalommal nagy sokaság követi. Szinte magunk előtt látjuk ezt a szívet melengető képet: emberek sokasága megy Jézus után. Mindig a Jézus nyomában lenni, mindenhova őt követni, oda menni, ahova ő megy. Nagyon egyszerűen és könnyűnek tűnik mindez, talán a sokaság is így gondolta ebben a bibliai szakaszban.
De Jézus bele lát a szívükbe, hiszen ő a szíveknek és a veséknek a vizsgálója, és nem akarja, hogy téves elképzelésük legyen az ő követésével kapcsolatosan. Ő nem akar senkit sem megtévesztéssel, csábítással magához kötni, Ő nem árul sohasem zsákbamacskát, hanem mindig világosan és egyértelműen fogalmaz. Azt akarja, hogy aki követni kívánja őt, az önszántából, szabad akaratából, senki által nem kényszerítve tegye, és legyen tisztában azzal, hogy mire vállalkozik. Ezért fordul meg menet közben Jézus, és mondja el, mit jelent az ő követése. Azt jelenti, hogy senki sem lehet fontosabb számomra, mint Jézus, javaim sem, még családtagjaim sem. Ez a feltétele Jézus követésének, és ezzel mindenkinek számolnia kell, aki erre vállalkozik.
Ma böjtfő vasárnapja van. Elkezdjük a böjti úton való járást. A következő napokban, hetekben, egészen húsvétig a mi Urunk szenvedéseire koncentrálunk, arra, hogy mibe került neki a mi megváltásunk. Azért tagadjuk meg magunkat, mindenféle értelemben, testi és lelki vonatkozásban egyaránt, hogy ne csak külső szemlélői legyünk a krisztusi útnak, hanem, ahogy ő felvette a keresztjét és végig hordozta, úgy mi is vegyük fel a személyre szabott keresztünket és járjuk végig azt az utat, amelyik a halálon keresztül az üdvösségbe vezet minket. És vigyázzunk: ha az eke szarvára tettük a kezünket, ne nézzünk vissza, mert akkor alkalmatlanok leszünk az Isten országára (Lukács 9,62). És ez a magatartás ne csupán az egyházi böjti időszakot jellemezze, hanem egész életünket. Ámen.
Szilágyi Balázs,
lelkipásztor