„Ezért álljatok meg abban a szabadságban, amelyre Krisztus megszabadított minket, és ne engedjétek magatokat újból a szolgaság igájába fogni!” – (Galata 5,1)
Krisztus szabadságra hívott el minket, mondja Pál apostol, és ezzel világos határt húz a törvény cselekedeteire épülő vallásosság és a Krisztusban való élet között. Ez a szabadság azonban nem határok nélküli önkény, hanem egy új rend: a kegyelem rendje, ahol már nem azért élünk jól, hogy Isten elfogadjon, hanem azért, mert Ő Krisztusért már elfogadott bennünket.
Pál figyelmeztet: ha visszafordulunk a törvényhez, és azt hisszük, hogy még valamit hozzá kell tennünk az üdvösségünkhöz, akkor Krisztus számunkra „semmit sem használ”. Ilyenkor a bizalmunk áthelyeződik Isten kegyelméről a saját teljesítményünkre, és ezzel elszakadunk attól az élettől, amelyet Isten ajándékként kínál.
A keresztény hit lényege tehát nem a külső vallási jelek megtartásában áll, „sem a körülmetélkedés nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség”, hanem egy belső valóságban: a hitben, amely „szeretet által munkálkodik”. Ez a hit nem passzív, hanem cselekvő, nem a törvényből, hanem a szeretetből fakad.
A galatákhoz írt sorok ma is megszólítanak minket. Hajlamosak vagyunk teljesítményalapúan gondolkodni a hit kérdéseiben is: Megérdemlem? Elég jó vagyok? Isten válasza azonban egyszerű és világos: Krisztus elég. Az Ő kegyelme visz előre, és az ebben való hit az, ami átformál, szabaddá tesz, és megtanít szeretni. Ámen
Kala Noémi Katalin,
Tamásváralja