„…nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének.” – (2 Péter 1,16)
A mai világban, ahol a hír igazságtartalmát már nem a forrás, hanem a megosztások száma igazolja, különösen fontos, amit Péter apostol mond: „nem kitalált meséket követve…”. Ő nem legendákról beszél, nem egy jól hangzó vallási konstrukciót próbál eladni. Nem valami jóindulatú kitalációval próbál vigaszt nyújtani, hanem azt mondja: láttuk őt. Személyesen. Kézzelfoghatóan. Valóságosan. Hallottuk, amikor a mennyei szó szólt róla. Láttuk dicsőségét a hegyen.
Hányszor kérdezzük meg magunktól: nem csak azért hiszem, mert így tanultam? Nem csak elfogadom, mert így szokás? Ilyenkor kell különősen is visszatérnünk Péter szavaihoz: Ez nem mese, ez valóság.
A hitünk nem azért erős, mert szép a kerettörténete, hanem mert bele van gyökerezve egy valódi történelmi eseménybe, a megtestesülésbe, a keresztbe, a feltámadásba. És ha mi nem is voltunk ott a megdicsőülés hegyén, ott vagyunk a lélek tanúságtevő jelenlétében.
Péter látta a dicsőséget, de nekünk is megvannak a saját hegycsúcs-pillanataink. Ott, ahol megéreztük, hogy Isten valóságosan jelen van: egy megtérésben, egy gyógyulásban, egy megbocsátott bűn csendjében, egy istentisztelet emelkedettségében.
A világ azt mondja hiszem, ha látom. A keresztény ember válasza, hiszek, mert láttam, máshogy, de valóságosan. Mi nem mesét viszünk, hanem bizonyságot. A gyermekeinknek, a barátainknak, a szkeptikus kollégának nem egy újabb spirituális opciót kínálunk a palettán, hanem tanúbizonyságot teszünk arról, hogy Jézus él, eljött, és újra eljön majd. Ez nem mese. Ez valóság. A valóságot nem lehet végleg letagadni, legfeljebb halogatni. Ámen.
Gáti Tibor,
Kisbábony