,,Egyik szombaton gabonaföldeken ment át Jézus, és tanítványai kalászokat tépdestek, tenyerük között morzsolták és ették. A farizeusok közül némelyek megkérdezték: Miért tesztek olyat, amit szombaton nem szabad? Jézus így válaszolt nekik: Nem olvastátok, hogy mit tett Dávid, amikor megéhezett ő is meg azok is, akik vele voltak? Bement az Úr házába, elvette a szent kenyereket, és megette, sőt azoknak is adott, akik vele voltak; pedig a kenyereket nem lett volna szabad megenni, csak a papoknak. És kijelentette nekik: Az Emberfia ura a szombatnak.Egy másik szombaton bement a zsinagógába, és tanított. Volt ott egy ember, akinek a jobb keze sorvadt volt. Az írástudók és a farizeusok figyelték Jézust, vajon gyógyít-e szombaton, hogy találjanak valamit, amivel vádolhatják. Ő azonban, ismerve gondolataikat, ezt mondta a sorvadt kezű embernek: Kelj fel, és állj a középre! Az felkelt, és odaállt. Jézus pedig így szólt hozzájuk: Kérdezlek titeket: szabad-e szombaton jót tenni vagy rosszat tenni, életet menteni vagy kioltani? És végignézve mindnyájukon így szólt a beteghez: Nyújtsd ki a kezedet! Ő kinyújtotta, és meggyógyult a keze. Azokat pedig esztelen indulat szállta meg, és arról beszéltek egymás között, hogy mit tegyenek Jézussal” – (Lukács 6,1-11)
A cél szentesíti az eszközt… Sokszor és sokféle élethelyzetben használjuk ezt a kijelentést. Esetenként a közjó érdekében, sok esetben pedig önmagunk javára. Az előttünk álló igerészben talán Jézus esetében is ez lett volna a legkézenfekvőbb válasz, ezzel elhallgattatva az őt támadókat és önmagát megmentve cselekményei következményétől. Mindaz amit Jézus tesz, egyenesen bűncselekménynek számít, hiszen a zsidók egyik legszigorúbb törvényét szegi meg, cselekedeteivel a szombat szentségét töri meg. A szombat mai napig szent a zsidó nép számára, ezen a napon szinte semmilyen cselekedetet nem végez a zsidó ember. Jézus pedig rámutat arra, hogy vannak olyan helyzetek az életben, amikor a cél szentesíti az eszközt, amikor a szigorú szabályt háttérbe kell szorítani, egy kívánt cél elérése végett. Érdekes, ha megfigyeljük a két eseménysorozatot: az első, a szombat napi kalász tépés, egészen egyszerűen, a szükséges táplálék beszerzése, a második a sorvadt kezű meggyógyítása. Két létszükséglet, mely elengedhetetlen. Lelkészi szolgálatom során több alkalommal beszélgettem gazdálkodó emberekkel, kik a mindennapi kenyerüket földművelésből és/vagy állattenyésztésből keresik. Ők rendszeresen beszámoltak arról, hogy a vasárnap szentségétől függetlenül a mindennapi dolgokat el kell végezzék, az állatnak enni kell adni, a beért termést be kell takarítani. Ezekben az esetekben minden alkalommal eszembe jutnak az iskolás éveim, a Református Gimnáziumban töltött évek. Ugyanis az iskola mottója a következő: „Ora et labora”, azaz imádkozz és dolgozz. Mely számomra egyszerűen annyit mond, hogy a két szó összetartozik. Csak úgy van áldás rajtuk, ha mindkettő megvalósul. A munkát az Úr Isten áldása teszi gyümölcsözővé, az imádságban kért dolgok megvalósulásához pedig elengedhetetlen a munka. Ugyanakkor ez a mondat azt is jelenti, hogy lehet a kettőt együtt végezni, lehet munka közben is imára kulcsolt kézzel imádkozni. – gyermekkorom emlékei jutottak eszembe – A nagyszüleim földművelésből keresték a mindennapi betevő falatot, így nagyon sok időt töltöttek a mezőn. Sokszor ott voltam velük és figyeltem őket, miként végzik a verejtékes munkát. Azonban amikor a nap az ég közepére ért és delet ütött az óra, megszólalt az egri templom harangja és ekkor a kapanyél munkaeszköz helyett támasztékká vált, mely megtámasztotta nagyapám és nagymamám imára kulcsolt kezét, kik csak ennyit mondtak: Istenem segíts! Már akkor gyermekként megtanultam, hogy a munka és az imádság összetartozik. Azt kívánom, hogy legyen ma imádsággá és váljon valósággá számodra: Imádkozz és dolgozz! Ámen.
Gáti Gábor,
Halmi