,,…mintegy hat óra volt, és sötétség lett az egész tartományban mind kilenc órakorig. És meghomályosodott a nap, és a templom kárpitja középen kettéhasadt. És kiáltván Jézus nagy szóval, monda: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. És ezeket mondván, meghalt” – (Lukács 23, 44-46)
idő: valószínűleg valamikor Kr.u. 33-ban, Nagypénteken, déli 12.00 – 15.00 között
helyszín: Koponyák hegye, Jeruzsálem, Júdea
szereplők: Szentháromság Egy Isten, és a sötétség
cselekmény: a sötétség támad, Jézus meghal…
Csapó 1-es: Egy marék pénz hull a faragott kőlapokból készült templom padlóra. Az érme kicsit még pörög. A napkorong vibrál, mint a pénzérme amit ledobnak, míg végül megállapodik…
Csapó 2-es: Kinti totál – komor, kopár tavaszi táj – a félhomályból a hegy tetején három kereszt látszik messziről. A kereszteken egy-egy megfeszített halálrítélt, a kereszt alatt katonák, távolabb szájtátó emberek kisseb nagyobb csoportba verődve.
Árnyak szálnak az égen, füstszerű köd gomolyog, a felhők lassan váltanak szürke vászonból fekete bársonyba, csak a NAP korong sziluettje tör még át a sötéten, de lassan színét veszti, halványul szinte teljesen, csak annyi fénye van már, mint egy pénz érmének, csupán annyira csillog, mint Júdás harminc ezüstjének egy darabja, amit a templom padlójára dobott…
Csapó 3-as: Belső képek a Jeruzsálemi Templomból kamera az ablakon beszűrődő kevés fényt mutatja, ami erejét veszti, és ha ne lennének a vastartóba szúrt fáklyák meggyújtva, semmi fény nem maradna. A belső oltár mögötti kis helyiséget a szentek szentjét vastag szőnyegszerű kárpit választja el a templomhajától, az oltáron gyertyák sokasága világol apró lánggal. Hírtelen az egész épület megremeg, mintha vihar csapna le, s a kárpit fentről megreped, lefelé kettéhasad, csak a felső sarkokban marad a rögzítés, a leomló szövet súlyától generált széllökés kiolt néhány gyertyát az oltáron, a kevéske fényben a felkavart por szállingózik rendszertelenül, a sötét ettél még inkább erőre kap. A szentélyből sötéten tátong a semmi…
Csapó 4-es: Kinn a hegyen eláll a szél s a csendben hang kiált, „ATYÁM” hallatszik, Jézus szól… A kamera az arcára fókuszál, mely fáradt, elgyötört, de összetörtségében is fenséges. Töviskoronáját királyi koronaként viseli. Nemes vonásait nem tudja az odaszáradt vér teljesen elcsúfítani. Bár fejét már nem sokáig bírja tartani, fölfelé néz, a sötétben kutatja az Alkotót ki általa szólt kezdetben: s lett világosság. Most sötét van, sötét, s a sötétben ott jár a halál.
Csak Jézus szava hallik, él még, de fárad… „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet.” Feje lehanyatlik, szemét lehunyja, mintha csak elszenderedne, teste elernyed… Utolsó szava, mint fehér fény galamb szárnyra kap, a sötétségen át utat tör fölfelé, nem csapkod, nem verdes szárnyival, csak emelkedik, kecsesen, tisztán. S a sötétség hiába próbálja visszatömni a rést, melyet a Szentlélek hasított bele a gomolygó feketébe esélye sincs. Bár az Atya nem szól a fénysugár most úgy árad le a keresztre, mint színházi reflektor a premier napján. A nézőtér sötét, de koncentrálódik, az erő s a szakavatottak bár látják, hogy a kereszten csak Jézus holtteste függ, mintha hallanák felülről: Ez az én szerelmes Fiam, Ne Féljetek! …
És… nem gördül le a függöny
és… nem írják ki hogy vége, csak annyit, hogy HAPPY, mert „Boldog az az ember, aki ő benne bízik. S aki hisz Ő benne, ha meghal is él” Ámen.
Írta és rendezte:
Jobb Domokos,
Ombod