,,És dicséretet énekelve kimentek az Olajfák hegyére” – (Máté 26, 30)
Úrvacsorázás után a tanítványok énekelve mennek Jézussal együtt az Olajfák hegyére. Lelki emelkedettség, boldog érzés jele ez, bárcsak örökké tartana! A tanítványok nem tudnak arra gondolni, amire Jézus készül, és ami oly közel van már: halála pillanata. De Jézus kijózanítja őket. Nem akar ő ünneprontó lenni, csak most is, mint mindig reálisan láttatja velük a helyzetet. Érzékelteti velük, hogy most nincs itt az ideje a túlzott örvendezésnek, hisz közel van már a sötétség órája. Közli velük, hogy mindnyájan meg fognak botránkozni benne s hiábavaló Péter és a többi tanítvány fogadkozása, pillanatnyi szimpátia megnyilvánulása, mert az egészből nem lesz semmi. Ám azt is hozzáteszi Jézus, hogy feltámadása után előttük megy majd Galileába, ott újra láthatják őt, találkozhatnak vele.
A tanítványok fogadkozásáról csak annyit, hogy biztosak lehetünk abban, hogy komolyan gondolták, amit mondtak, ehhez kétség nem fér. Ám Jézus jobban ismeri őket, mint ők saját magukat. És ez velünk is így van. Éppen ezért kell nekünk mindig arra figyelnünk, amit a mi Urunk mond nekünk. Neki higgyünk mindig, soha nem magunknak!
Ennek ellenére számos példát találunk akár az egyház, akár nemzetünk történelmében is, amikor emberek hajlandók voltak életüket áldozni egy igaz ügyért. Vannak keresztyén mártírjaink, akik hitükért vállalták a halált, vagy gondolhatunk nemzeti hőseinkre is, akik egy szebb jövő reményében mindent egy lapra tettek fel. Ma éppen az aradi vértanúkra emlékezünk, akik a szabadság oltárán áldozták életüket. Mártírrá nem akkor lesz valaki, amikor magát erre képesnek gondolja, hanem amikor Isten azzá teszi őt. A tanítványok közül többen valóban életüket áldozták Jézusért, de nem ott a Jézus elfogatásakor, hanem később, amikor már érettek voltak rá, amikor Jézus képessé tette őket erre. És ez mindig így van, a mi életünkben is. Ámen.
Szilágyi Balázs,
Szatmár-Láncos