„…a király siratja és gyászolja Absolont” – (2Sám 19,1)
Dávid szíve teljesen össze van törve: meghalt fia, Absolon. Nem tudom, hogy van-e nagyobb fájdalom annál, mint amikor egy szülőnek kell megállni gyermeke ravatala mellett. Sok ilyen esetben szolgáltam már temetésen, és láttam, milyen egy összetört szív. Ha valamitől, akkor ettől biztos, hogy szeretnénk mentesek lenni egész életünkben. Adja az Úr, hogy ne kelljen ezt átéljük, mert ez nagyon nagy próba egy ember életében.
Dávidnak ezt a keserű poharat is ki kellett innia. Rettenetes lehetett számára szembesülni azzal, hogy mint szerető szívű édesapa ekkora gyermeki hálátlanságot kell tapasztalnia. Bár meg vagyok győződve arról, hogy Dávid nem felejtette el az Úr Isten üzenetét, miszerint elkövetett bűneinek egyik súlyos következménye az lesz, hogy saját családjából bocsát reá csapásokat az Úr (2Sám 12, 11), de azt, hogy ez ennyire súlyos lesz, talán ő maga sem gondolta. Nem lehet vétkezni következmények nélkül.
De ettől még a fájdalom fájdalom marad, és a folytatásban Joáb szemrehányást tesz Dávidnak. Azt kifogásolja a királynál, hogy túlságosan el van foglalva a maga bánatával és nem törődik a néppel s a királysággal. Dávid azt kérte Joábtól, ha elfogják a lázadó Absolont kíméljék meg az életét. Joáb megtehette volna, hogy teljesíti Dávid kérését, de nem tette, kegyetlenül meggyilkolta. Most pedig még szemrehányást tesz Dávidnak, aki összetört szívvel, összeroskadva siratja gyermekét. Mekkora tapintatlanság, érzéketlenség, sőt egyenesen keményszívüség ez Joáb részéről! Vannak emberek, aki képtelenek az együttérzésre, az empátiára, olyanok, mint valami robot, aminek nincs lelke. Őrizzen meg az Úr, hogy ilyenekké váljunk! Ámen.
Szilágyi Balázs,
Szatmár-Láncos