„A katonák pedig elvitték őt a palota belsejébe, ahol a helytartóság van, és összehívták az egész csapatot. Bíborba öltöztették, tövisből font koszorút tettek a fejére, és így köszöntötték: Üdvöz légy, zsidók királya! Nádszállal verték a fejét, megköpdösték, és térdet hajtva hódoltak előtte.” – (Márk 15,16-19)
Hogy gyalázhatja a föld porából vétetett ember a mindenség Urát? Elképzelhetetlen hatalombéli különbség volt a gúnyolódó katonák és a mindent eltűrő Jézus között. Az ember élete csak annyi, mint egy lehelet, és ez a rövidke idő is ki van téve mindenféle nyomorúságnak. Isten Fia viszont örökkévaló, akinek teremtő ereje van, és számára semmi sem lehetetlen. A passiótörténetben mégis azt olvassuk, hogy a mennyei mindenség aláveti magát a földi semmiségnek.
Mindig az fékezi az erejét, akiben nagyobb a szeretet. Mint amikor a fizikai munkában megedződött édesapa szorosan magához öleli törékeny gyermekét, de tudja, hogy ha teljes erőből megszorítaná, összeroppantaná. Ebben a történetben a katonákat olyannak látom, mint a rossz gyermekeket, akik hatalmaskodósat játszottak. Magukra öltötték a hivatalos jelmezt és azt képzelték, hogy így minden gyalázatot elkövethetnek. Ezzel szemben Jézus olyan, mint az erejét féken tartó szülő, mert nem akar bántódást okozni a komisz gyermekeinek. Ebben a durva játékban pedig kidomborodik az ember gonoszsága és Jézus szeretete.
A ma embere sem különb a római katonáknál. Magára ölti a szabadelvűség ruháját, majd arcul csapja az Urat azzal, hogy az életéhez semmi köze. A kocsmává alakított templomokkal köpdösi a megváltás csodáját. Még jó, hogy Jézus szeretete ma is nagyobb a bűneinknél, ezért nem sújt le ránk haragjában. Amíg tart a kegyelmi idő, addig van lehetőségünk, hogy a szeretetünket nagyobbra növeljük a bűneinknél. Ámen.
Erdei-Árva István Béla,
Szamoskóród