“De most hallgass rám, szolgám, Jákób, Izráel, akit kiválasztottam! Ezt mondja az Úr, a te alkotód, aki megformált az anyaméhben, és aki megsegít: Ne félj, szolgám, Jákób, Jesúrún, akit kiválasztottam! Mert vizet árasztok a szomjas földre, patakokat a száraz tájra. Kiárasztom lelkemet utódaidra, áldásomat sarjadékaidra. Növekednek, mint fű a víz mellett, mint csatornák mentén a fűzfák. Egyik ezt mondja majd: Én az Úré vagyok! A másik Jákób nevére hivatkozik. A harmadik a kezébe írja: Az Úré vagyok! – és dicsekedve említi Izráel nevét. Ezt mondja az Úr, Izráel királya és megváltója, a Seregek Ura: Én vagyok az első és az utolsó, rajtam kívül nincs isten.” (Ézs 44,1-6)
Ésaiás bátorítása teljesen a jövőre mutat. A keresztyén ember örökös kérdései legtöbbször a jövővel állnak kapcsolatban: Mi lesz a következő pillanatban? Hogyan alakul a holnap? Mi legyen a következő lépés? Júda népének jövője megváltozik, a sötétséget felváltja a világosság és ahogyan a szárazságtól szétrepedt szomjas földre víz ömlik, majd új élet sarjad, úgyanúgy fogja az Úr kiárasztani Lelkét népe utódaira. Ennek áldott következményei lesznek, fejlődés indul, visszatér az élet, amit mások, az idegenek is meglátnak. Ennek az lesz a következménye, hogy a pogányok csatlakozni akarnak Isten gyermekeihez, elhagyják a bálványokat és leborulnak Isten előtt. Ez az ígéret azonos az Ábrahámnak adott ígérettel: nagy név, sok utód, a föld nemzetségére kiáradó áldás. Az Ige mai szóval élve a “misszióról” szól. A misszió a keresztyén hitet valló emberek meggyőződését jelenti, hogy az evangélium egyetemes érvényű, ezért a világon mindenhol tanúságot tesznek róla. Másfelől ez jelent életgyakorlatot, amelyben ott van a hitelesség és a szeretet. Legyünk Jézus Krisztus képviselői ebben a világban! Ámen.
Ilonczai Zsombor,
Szárazberek