„Most örülök az értetek viselt szenvedéseimnek, és betöltöm, ami hiányzik a Krisztus szenvedéseiből az én testemben az ő testéért, amely az egyház.” – (Kol 1,24)
Tudunk örülni a szenvedéseinknek? Ez egy nagyon ostoba kérdésnek tűnik, mert az örömöket nem a nehézségekben szoktuk megtalálni. Van olyan beteges öröm, amely mások szenvedésében gyönyörködik, de a saját nyomorúságát senki sem fogadja jókedvvel. A saját tapasztalatainkkal ellentétben, Pál apostol örült a kolosséi gyülekezetért viselt szenvedéseinek. A másokért égő szeretet örömmel vállalja a megpróbáltatásokat, mert tudja, hogy áldott gyümölcsök teremnek az alázattal viselt kínok nyomán. A szeretteinkért hordozott teher könnyű, és a Krisztus igája gyönyörűséges.
Az apostol örömét az is táplálta, hogy Krisztus testéért, az egyházért szenvedhetett. Jézus szenvedésének és áldozatának köszönheti az egyház a létezését. Ha Krisztus meghalt értünk, akkor mi mit vállalunk fel érte? Szomorú, hogy az egyházi életben milyen kicsi tűrőképességünk és milyen könnyen panaszkodunk. A templomok télen túl hidegek, nyáron pedig meg lehet bennük fulladni a hőségtől, a padok kényelmetlenek, az egyházfenntartói járulék magas, a közmunka fárasztó, a prédikáció hosszú stb. Nevetségesek a panaszaink annak fényében, hogy Pált üldözték, megverték, megkövezték, bebörtönözték és még számos nyomorúságot elviselt. Ráadásul mindezt örömmel tette.
A fenti igében a kulcsszó az „értetek”. Az egyház akkor épül, és akkor lesz valódi szeretetközösséggé, amikor a tagjai tudnak áldozatot vállalni egymásért. Hordozzuk tiszta szívvel egymás terhét, hogy betöltsük a Krisztus törvényét! Ámen.
Erdei-Árva István Béla,
Szamoskóród