Ezt tanulni kell!
„Én megtanultam, hogy megelégedett legyek abban, amiben vagyok.” (Filippi 4, 11b)
Az elégedettséget tanulni kell. Csak azok lehetnek boldogok, akik meg vannak elégedve az életükkel. Ők tudnak derűvel nézni a családtagjaikra, a terített asztalra, vagy akár a pénztárcájukba. Ők nemcsak áhítják az otthon melegét, hanem meg is valósítják. Nem azt jelenti ez, hogy nem akarnak előrelépni és fejlődni. Éppen ellenkezőleg. Értékelik azokat a jelenkori örömöket, amelyekről a múltban álmodoztak. Megélik a pillanat áldásait és nem engedik, hogy elhamvadjon a lelkük a vágyálmok tüzében. Boldog ember az, aki már a mai nap magához tudja ölelni az Úr ajándékait.
Az elégedettséget tanulni kell, Isten pedig meg is tanít rá, csak épp jobban kellene figyelnünk. Talán Pál apostol akkor tanulta meg, amikor Isten így szólt hozzá: „elég neked az én kegyelmem” (2Korintus 12, 9). Nem kapta meg a betegségéből való gyógyulást és mégis elégedettségre talált. Isten nem akkor tanít megelégedni, amikor ad, hanem akkor, amikor elvesz, vagy visszatart valamit. Ez azért van, mert amikor folyamatosan kapjuk a jobbnál jobb ajándékokat, amikor özönlik a földi áldás az életünkbe, akkor elfelejtjük értékelni a kegyelmet. Pedig kegyelem nélkül semmink sincs. Kegyelemből van minden napunk, mozdulatunk és lélegzetvételünk. Ez a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk, minden más csak ráadás.
Az elégedettséget tanulni kell, mert az elégedetlenség ösztönszerűen bennünk van, és ez sokszor romboló erővel bír. Ha nem vagyunk megelégedve a sorsunkkal, akkor megkeserítjük a magunk és a mások életét is. Az állandó hiányérzet folyton arra késztet, hogy máshol, mással, másként keressük a boldogságot. Közben Isten tanít, de mi túlságosan lefoglaljuk magunkat a hiány keltette űr betöltésével, s csak száguldunk tovább az önmegvalósítás útján. Végül aztán elég lesz. Elfogy a nekünk rendelt idő, semmivé lesz az erőnk, lelankad a lelkesedésünk, nem marad több energiánk. Amikor minden kifolyik az örökösen markolni akaró kezünkből, és tehetetlenül nézzük, hogy mindent elveszítünk, amiért egy életen át annyit küzdöttük, akkor nem marad más, csakis a kegyelem. Az Úr jóságának megbecsülését már most tanulni kell, hogy ne az utolsó pillanatban ismerjük fel az elpazarolt valódi kincset. Ámen.
* Mi Atyánk, taníts minket megelégedni a te kegyelmeddel! Ámen.
Erdei-Árva István,
Szamoskóród-Dobrácsapáti