“Mindnyájatokat kérlek ti járókelők: tekintsétek meg és lássátok meg, ha van-é oly bánat, mint az én bánatom, amely engem ért, amellyel engem sújtott az Úr az ő búsult haragjának napján.” (JSir 1,12)
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt? Síró ás jajgató nép vagyunk. Többször emlékezünk vereségeinkre, bukásainkra, mint ahányszor hálásnak kellene hogy legyünk. Ilyenkor még a fák is sírnak.
Igaz, Jeremiásnak oka van a sírásra. Elveszett az ország, oda a szent város is, Jeruzsálem. Mindenütt csak a pusztulás és a pusztaság. Egyelőre nincs remény, alszik a hit, úgy érzi a nép, hogy az Isten is eltávozott tőle. Elhalkult az imádság szava, csak a jajveszékelés hangja hallatszik messzire. A próféta azonosulva népének fájdalmával, kimegy az utcára, hogy minél többen hallják panaszát és lássák nyomorúságát, hátha valakik könyörületességre indulnak, vagy legalább is azonosulnak fájdalmával, netán vigasztalást talál azoknál, akik nem mennek el mellette közömbösen. A bajban kiáltani kell. Figyeljük meg a kisgyereket: Ha veszélybe kerül, azonnal anyját hívja, úgy tudja, az édesanya meg tudja védeni. Bele kódolta Isten a gyermekbe azt, hogy mindig és minden körülmény közepette az anya a mentsvár.
Emberek helyett csak az Isten segíthet. Őt hívjuk segítségül!
Uram, hozzád kiáltok,
tudom, már most,
sietsz felém,
félelmem eloszlott,
megváltott vagyok.
Ámen.
Fodor Lajos