„Dávid pedig folytonosan emelkedett és növekedett, mert az ÚR, a Seregek Istene vele volt.” (2Sám 5,10)
Nagy vágyunk a folytonos növekedés. Többek szeretnénk lenni, mint egykor voltunk. Ezért küzdünk, dolgozunk, gürcölünk fáradhatatlanul. Ez a vágy az emberiség egyik legnagyobb hajtómotorja. Mindig fejlődni, a korral haladni, tudásban és anyagiakban gyarapodni, egyre magasabbra törni. Nem Isten ellenes ez a törekvés, csak akkor, ha ki akarjuk hagyni belőle az Urat. Az első bűneset, a Bábel tornyának építése és más bibliai történetek rámutatnak az Isten nélküli nagyravágyás romlást hozó kudarcára. Dávid esete épp ennek az ellenkezőjét igazolja, hisz ő azért „emelkedett és növekedett, mert az ÚR, a Seregek Istene vele volt”.
Tartsunk egy kis önvizsgálatot. Miben szeretnénk naggyá lenni? Ha igazán őszinték vagyunk, akkor beismerjük, hogy az anyagiak gyarapítása az egyik legfőbb szempont. Felnőttek sokasága ad földhözragadt pályaorientációs tanácsokat a tanulni vágyó fiataloknak: „tanuld ki ezt vagy azt a szakmát, mert azzal jól kereshetsz”. Szülők hanyagolják a gyermekeiket, hogy majd drága ajándékokkal halmozzák el őket. Egy gazdag embernek nagyobb a társadalmi megbecsültsége, mint egy tisztességes átlagembernek. Még vallásos körökben is elterjedt egy olyan nézet, amely szerint Isten gazdagságot ad azoknak, akik megfelelően közelednek hozzá. Szerintem Isten épp abban ad fejlődést, amire megbízást nyertünk. Dávid király volt, ezért a királyságában emelte magasra az Úr. Ennek jelei voltak a győzelmek, a hatalom gyakorlása, az anyagi gyarapodás. Nekünk viszont a saját életünkben kell növekednünk és nem biztos, hogy ehhez királyi kiváltságokra van szükség.
Egy másik fontos kérdés, hogy mitől vagy kitől várjuk az előrejutást? A hit és cselekedet, a saját erőfeszítés és az Istenben való bizalom ugyanúgy nélkülözhetetlen. Azonban nem szabad egyiknek kisajátítania a másikat. Hittel és karba tett kézzel hiába várjuk a fejlődést, ahogyan szorgos igyekezettel, de Isten nélkül sem lehet messzire jutni. A legtöbb emberre ez az utóbbi a jellemző. Nagy jelentőséget tulajdonítanak a tanulmányoknak, a kapcsolatoknak, a szövetségeknek, a háttértámogatásnak, a verbális és nonverbális kommunikációs taktikáknak, és inkább ezektől, mint Istentől várják a fellendülést.
Isten velünk van! Ezt igazolja a sok igei tanításon túl, a személyes tapasztalat is. A Vele való közösségben növekedünk és áldásokban részesedünk. Adjunk ezért hálát! Ámen.
Erdei-Árva István,
Szamoskóród-Dobrácsapáti