„Akkor Pál monda néki: Megver az Isten téged, te kimeszelt fal! És te leülsz engem a törvény szerint megítélni, és törvényellenesen cselekedve parancsolod, hogy engem verjenek?Az ott állók pedig mondának: Az Istennek főpapját szidalmazod-é? Pál pedig mondta: Nem tudtam, atyámfiai, hogy főpap. Mert meg van írva: A te néped fejedelmét ne átkozd!” (Ap.Csel. 23, 3-5)
Pál apostol harmadik missziói útjáról tér vissza és Jeruzsálembe megy. Nem ember kényszeríti erre, hanem a Szentlélek, ezért nincs benne félelem. Sokan próbálják lebeszélni erről a vakmerő tervről, de ő hajthatatlan. Hiába a testvérek figyelmeztetése, Agabus próféta szemléletes és egyértelmű próféciája, Pál nagyon határozott és eltökélt. Azt mondja: „…nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézusnak nevéért”(Ap.Csel.21, 13b). Honnan ez a hihetetlen bátorság ettől a szikár, alacsony és vézna embertől? A válasz egyértelmű: A Szentlélektől. Ő nemcsak feladatot ad, de erőt és bátorságot is hozzá.
Jeruzsálemben Pál mondhatni oroszlánbarlangban érezheti magát. A templomba megy, ahol rárohannak és szabályosan ütik, verik, ahogy csak tudják. Majd a rómaiak megmentik a biztos haláltól, aztán megszervezik a kihallgatását a főtanács előtt. Alig kezdi el a beszédét az apostol, a főpap parancsára egy szolga szájon üti őt. Erre Pál az indulat hevében mondja el a fenti, a hallgatóságot és minket is megdöbbentő szavait.
Szólhat-e így egy hívő ember?- merülhet fel bennünk a kérdés. Amikor egy Krisztusban hívő ember követ el valami rosszat, rögtön hangzik a megjegyzés: egy hívő nem tehet ilyet. Valóban? Talán a hívő tökéletes ember, nem követhet el semmilyen bűnt?
Pál apostol voltaképpen igazat mond, mert figyeljük csak meg, nem átkot mond, nem azt mondja: Verjen meg téged az Úr, hanem azt, hogy megver téged az Úr, ami nem ugyanaz. Ő próféciát mond erről a gőgös, öntelt, római bérenc főpapról, ami nyolc év múlva be is teljesedett: saját honfitársai ölték meg. Ami pedig a „kimeszelt sír” kifejezést illeti, ő csak ugyanazt mondja, mint korábban Jézus, aki szintén így nevezte a farizeusokat. Tehát tartalmilag, a tárgyilagosság szempontjából teljesen helyénvaló, amit Pál mondott, csak egy a baj, nem krisztusi indulattal mondta. Lehet egy egy szó igaz, de ha nem krisztusi indulattal mondjuk, akkor hamissá válik!
Amikor Pált figyelmeztetik, azonnal visszakozik, megbánja a hevességét, ami felér egy bocsánatkéréssel. Képes bevallani a hibáját, elismeri, hogy tévedett. Nos, ez a hívő ember jellemzője. Nem mosdatja a szerecsent, nem mentegeti magát, hanem őszintén bevallja bűnét. A hitetlen inkább csak az utóbbival próbálkozik. Ez a különbség a hívő és nem hívő ember között. Szoktunk-e azonnal bocsánatot kérni, ha valaki ellen vétettünk? Ez illő magatartás az Isten gyermekéhez. Ámen.
Szilágyi Balázs,
Szatmár-Láncos