“Élt Úc földjén egy Jób nevű ember. Feddhetetlen és becsületes ember volt, félte az Istent, és kerülte a rosszat. Hét fia és három leánya született. Hétezer juh, háromezer teve, ötszáz igás ökör és ötszáz szamár volt a jószága, és igen sok szolgája volt. Ez az ember tekintélyesebb volt minden keleti embernél. Fiai lakomát szoktak tartani, mindegyik a maga házában és a maga napján. Ilyenkor üzentek három nővérüknek, és őket is meghívták, hogy velük együtt egyenek-igyanak. Amikor azonban a lakoma napjai sorra lejártak, értük küldött Jób, és megszentelte őket úgy, hogy korán reggel fölkelt, és annyi égőáldozatot mutatott be, ahányan voltak. Mert azt gondolta Jób: Hátha vétkeztek a fiaim, és káromolták Istent szívükben. Így szokott tenni Jób minden alkalommal.” (Jób 1,1-5)
Volt idő, amikor a Sátán bejáratos volt Isten királyi felségterületére. Viselkedése azonban, nem a többi mennyei lényhez hasonló, hiszen a vádló azonnal teszi a dolgát Jóbbal szemben, akiről azt halljuk, hogy ” feddhetetelen, becsületes, istenfélő és kerülte a rosszat.” Ismerve Jób történetét, nekünk elsősorban annak kell beivódnak tudatunkba, hogy ő nem csak a nagy szenvedő, minden keserűséget erős hittel átélő, hanem ő az, aki a világnak egy pontján, ahol a fiak és nővérek ettek és ittak, -mai szóval élve buliztak- ott volt egy valaki, aki vállalta a másságot, a hitet és a példamutató életet. Mindezért Isten gazdagsággal ajándékozza meg, de ez nem csak úgy magától szállt alá a mennyből, hanem Jób tisztességénél fogva ügyesen járt el az állattenyésztésben és a kereskedelemben. Azt is mondhatjuk, hogy szorgalmas ember, aki tudja a dolgát, bizonyára reggeltől napestig munkálkodik, de egy dologról nem feledkezik el: Istennel való élő kapcsolat ápolásáról. Az utóbbi években egyre inkább azt látom, hogy az embereknek nincs idejük. Nem elég heti 168 óra a feladatok elvégzésére, és csak ritkán vagy egyesek életében egyáltalán nem jut idő az istentiszteletre, az imádságra. Pedig a lelki egyensúly megtartásáért elengedhetetlen az, hogy hallgassuk Isten élő igéjét, hogy imádkozzunk magunkért, szeretteinkért és a világért, amely ma is folyton “vétkezik” és “káromolja” Istent. Legyünk fénypontok, legyünk tanítványok, hogy érvényes maradjon reánk nézve a krisztusi bíztatás: “Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Máté 5,16) Ámen.
Ilonczai Zsombor,
Szárazberek