„Azt mondta: Egy nemes ember messze földre indult, hogy királyságot szerezzen magának, és úgy térjen vissza. Előszólította azért tíz szolgáját, adott nekik tíz minát, és azt mondta: Kereskedjetek vele, amíg megjövök! Alattvalói pedig gyűlölték őt. Követséget küldtek utána, és ezt mondták: Nem akarjuk, hogy ő uralkodjék rajtunk.” (Lukács 19, 12-14)
Felvilágosultunk! Annyira, hogy a saját fényünk elvakít és így szép lassan a saját vesztünket okozzuk. Sokan mondják, hogy a testük az övék és nem a „Szentlélek temploma” (1 Kor 6, 19). Sokan mondják, hogy a házasság csak egy papír, ami nem köt össze, és nem az Istentől való ajándék, amely tiszteletre méltó kell legyen mindenki előtt (Zsid 13,4). Sokan mondják, hogy az egyház egy félrevezető, hataloméhes papok által vezetett intézmény, amely kihasználja az emberek hiszékenységét és nem a Krisztus teste (1 Kor 12, 27). Sokan mondják, csak egészség és pénz legyen, most pedig mindkettő veszélyben van, ezért napról-napra növekszik a létbizonytalanság, pedig gondot visel az Úr arra, aki rá veti a terhét (Zsolt 55, 23). Sokan mondják, hogy nem templomokra van szükség, hanem kórházakra, mintha az egyház és az egészségügy, a lelkész és az orvos ellenségei lennének egymásnak, pedig „mindenkinek saját kegyelmi ajándéka van Istentől, egynek így, másnak pedig úgy” (1 Kor 7,7), továbbá „a kegyelmi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek” (1 Kor 12, 4). Ám Istent egyre inkább kiszorította az emberiség a közéletből mondván, hogy teljesen rendben van, ha Lelketlenül gyógyít az orvos, tanít a tanár, dönt a politikus, nevel a szülő stb. Olyanok vagyunk, mint a példázatbeli nemes ember gonosz szolgái, akik meggyűlölték az urukat anélkül, hogy okuk lett volna rá, ezért meg akartak szabadulni tőle. Csakhogy a szolgáknak nincs hatalmuk az úr felett. Egy ideig élhetjük a környezetromboló és önpusztító életünk, mintha valóban a magunk urai lennénk, de a számonkérés idején kiderül, hogy mit kezdtünk a sáfárságra kapott javainkkal.
Most van idő gondolkodni. Lelassult az élet körülöttünk. Magunkra zártuk az ajtót és karanténba kerültünk a gondolatainkkal és a lelkiismeretünkkel. Adjunk hát számot a mi Urunknak a hitünkről és az abból fakadó cselekedetekről. Értékeljük újra az életünk és lássuk meg, hogy amit a rozsda és a moly megemészt, a tolvaj ellophat (Mt 6, 19), az valójában hasztalan. Végül nem marad más, mint a hála az Atyától kapott ajándékokért, a családunk és a barátaink szeretetet, a körülményekre fittyet hányó hitünk és a reménység, amelyben nem szégyenülünk meg (Róma 5,5). Ámen.
Erdei-Árva István,
Szamoskóród-Dobrácsapáti