“És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam...” (Lukács 15:19).
Megkésettnek nevezzük azt a vallomást, amelyet idöben kellett volna megtenni. Igy lehetnek ezzel a hajdani szerelmesek, akik elmulasztották idejében elmondani szívük választottjának, hogy mennyire szeretik. Később beismerik ezt, de akkor már késő, a választott másnak adta szívét. Igy lehet ezzel a hívő keresztyén ember is: a hitére büszke csak később ébred reá, hogy mennyire bűnös és mennyire önmagát mutogató keresztyén életet élt.
Istennél, a mi mennyei Atyánknál azonban soha nem késő az önmagunkba nézés és a beismerés: nem vagyunk méltóak Isten szeretetére, bocsánatára, kegyelmére. Vallhatjuk a kapernaumi századossal együtt:”Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…”Méltatlanságunk ellenére Jézus elvégezte érettünk is a nagy áldozatot, ezt utólagosan elfogadva, méltóvá tesz arra, hogy Isten gyermekei tudjunk lenni.
Amennyiben kiszakadtál az önmagad döntése alapján az atyai ház szeretetéből, jogod és lehetőséged adódik arra, hogy kopogj azon az ajtón, amelyet te csaptál be magad mögött. A te mennyei Atyád nem rója fel az eltékozolt éveket, ha új elhatározásra szántad el magad, az örök Isten téged sem utasít el, örömmel fogad vissza az atyai házba.
Uram, üresen térek
vissza hozzád,
de őszinte e vallomás:
“Méltatlan lettem hozzád”.
Add vissza régi énem!
Ámen.
Fodor Lajos