„Ha szerettek engem, megtartjátok a parancsolataimat, és én kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad majd nektek, hogy veletek maradjon mindörökké.” (János 14, 15-16)
Nagyon jóleső érzés, amikor valaki a segítségünkre siet. Szükségünk van a támogatásra, mert előbb-utóbb rádöbbenünk, hogy nem vagyunk képesek mindent megoldani, nincs mindenre elég erőnk és tehetségünk. A legtöbb segítséget Istentől várjuk, hiszen neki semmi sem lehetetlen, ráadásul többször is bíztat az igéjében arra, hogy forduljunk hozzá a nehézségeinkkel. Mégis gyakran hiábavalónak tűnik a mennyei közbeavatkozásért való könyörgés. Látszólag Isten késlekedik, vagy nem hallotta meg a kiáltásunk, esetleg nem akar segíteni. Az ilyen látszat mindig csal. Nem jó, ha ilyenkor szembefordulunk a mi Atyánkkal, inkább kérjünk útmutatást tőle.
Ilyen ez a mai ige is, amelyben „más Vigasztalót” ígér nekünk Jézus. Többről van itt szó, mint a bánatos lélek pátyolgatásáról, mert az eredeti szövegben a „Vigasztaló” jelent még segítőt, pártfogót, közbenjárót is. A mi Megváltónk nem csak azokra az esetekre ad segítséget, amelyekben gyászt, szomorúságot, keserűséget kell elszenvednünk. Ő nagyon jól tudja, hogy esendőek vagyunk úgy lelki téren, mint a hétköznapi küzdelmekben, ahol aggódunk a holnapért, a terveink megvalósulásáért, a szeretteink egészségéért és boldogságáért stb. A „más Vigasztaló” tehát azon túl, hogy lelket önt belénk, még az életkörülményeinket is úgy alakíthatja, hogy azok a mi javunkra szolgáljanak.
Ez mind szép és jó, de csak akkor lesz átformáló személyes élménnyé, ha szeretjük Jézust teljes szívvel, lélekkel és erővel. Ezt a szeretetet pedig azzal igyekszünk kifejezni, hogy megtartjuk az ő parancsolatait. A szeretet és a parancsolatok egymástól elválaszthatatlanok. Jézus nem akar olyan szeretetet, amely nem cselekszi az Atya akaratát, de olyan katonás engedelmességet sem, amelyben nincs ott a szívünk. Ámen.
Erdei-Árva István,
Szamoskóród-Dobrácsapáti