„Aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát sem, aki elküldte őt.” (János 5,23)
Sokat változott az évszázadok alatt az Istenhez való viszonyulásunk. Az ószövetség idején rettegtek tőle az emberek, bár volt, amikor oda sem figyeltek rá. Az újszövetség kezdetén az átlagemberek vágytak az Úr megismerésére és szeretetére, a vezetők pedig visszaéltek az ő igéjével. Napjainkban különös helyzet alakult ki, mert egyre többen becézgetik az Urat: Jóistenke, Atyácska, Nagyfőnök, Papa stb. Nem tudom, hogy ez mennyire helyes és ítélkezni sem akarok. Biztos vagyok benne, hogy vannak sokkal rosszabb kijelentései is az embernek, ami sérti Isten szentségét. Sokkal fontosabb a becézgetés oka. Azokat szoktuk becézni, akiket szeretünk, és akiknek a szeretetére vágyunk. Így van ez az Atyával is, sóvárgunk a szeretete után, amit meg sem tagad tőlünk, de ismerni kell az utat hozzá.
Jézus ezt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” (Jn 14,6). Az Atyával való élő kapcsolat nem lehetséges a Fiú megkerülésével. Ha akarjuk az Atya szeretetét, akkor el kell fogadnunk Jézus áldozatát és tanításait is. Ha tiszteljük az Atyát a gondoskodásáért és szüntelen jelenlétéért, úgy tisztelnünk kell a Fiút is ugyanezért.
Az ige figyelmeztetésére azért van szükségünk, mert hajlamosak vagyunk a szent dolgokkal is önző módon élni. Az Atyát azért könnyebb tisztelni, mert ő kiárasztotta szeretetét a világra, nekünk pedig csak annyi a dolgunk, hogy elfogadjuk azt és gyönyörködjünk a kegyelemben. A Fiú tisztelete azért nehezebb, mert ő szenvedett és önmagát áldozta értünk, ez pedig hálára kötelez minket, amit jó cselekedetekkel bizonyíthatunk a legjobban. Így már nem lehetünk passzív haszonélvezői a hitünknek, mert a mi Urunk többet vár tőlünk. Mutassuk ki a Szentháromság Isten iránti tiszteletünk, igaz hitből és tiszta szeretetből fakadó tettekkel. Ámen.
Erdei-Árva István,
Szamoskóród-Dobrácsapáti