Ő azonban egyetlen áldozattal áldozva a bűnökért mindörökre az Isten jobbjára ült, és ott vár, amíg ellenségei a lába alá vettetnek zsámolyul. Mert egyetlen áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket. (Zsid. 10,12-14)
Olvasandó: Zsid 10,1-18
Isten nem kedveli az áldozatot (8.v.), mégis milyen nagy szeretet, hogy egyszülött Fiát küldte el, hogy minket a fölösleges áldozathozataltól megmentsen. A törvény ismétlésével nem tudjuk tökéletessé tenni magunkat, mert az csak az eljövendő javak képmása, az eredeti másolata.
Áldozatot mutatunk be, amikor megkérdezzük Istentől: ugye milyen jó voltam ma, hogy részt vettem az istentiszteleten? Megpróbáljuk feloldani a bűntudatunkat azzal, hogy ismételten áldozatot hozunk: Uram, nem adtam neked az időmből nagylelkűen az ifjúsági csoport tagjaként? Uram, nem hallottad, hogy imádkoztam a betegekért a gyülekezetünkben? Uram, nem vetted észre, hogyan segítettem a szegényeken? Uram, legalább én eljövök a templomba, sokan ezt sem teszik, ugye tudod? Uram, nem vagyok tökéletes, de a lehető legjobb tudásom szerint igyekszem. Ez nem számít, Uram? Ez nem számít? Újra és újra ezt tesszük, de igazából lelkiismeretünket próbáljuk megnyugtatni. Az áldozatokból soha nem lesz elég, s így a szentek közösségén kívül maradhatunk, mert bűnös lelkiismerettel távozunk az istentiszteletről, arra gondolva, hogy a következő héten még több jótettet tehetünk fel az oltárra, a magunk szedte bőség kosarából – vagy teljesen kimaradunk az egészből.
Krisztus elvégezte helyettünk az áldozatot. Ő mindenkorra végzett a főpapi munkával azáltal, hogy Isten jobbjára ült. A zsidó főpapok soha nem ültek le, a zsinagógákban nem is voltak ülőalkalmatosságok. Állva végezték teendőiket annak jeléül, hogy sohasem tekinthették azokat befejezettnek. Ezek után kérdezhetnénk: hát ezért jött Jézus? Azért, hogy áldozatot mutasson be? Nem, hanem azért, hogy engedelmeskedjék. Mit tett Jézus? Az Atya akaratát keresve, nem kényszerből, hanem saját elhatározásából engedelmes volt mindhalálig, hogy értünk feláldozva önmagát minket megnyugtasson, megváltson.
Íme, itt vagyok, hogy cselekedjem, a te akaratodat (9.v.).Az Atya akaratának keresése az engedelmességben nyer értelmet. Nem kényszerűségből, hanem saját, örömteli elhatározásból. Ennek az akaratnak a vállalásában van a mi szabadulásunk, bűnbocsánatunk, üdvösségünk.
Advent van. Jézus ott ül és vár. Mi hogyan várjunk? Örömteli elhatározással, az „itt vagyok” engedelmességével keressük közösen Isten akaratát, mint egy test tagjai, akikkel Ő új szövetséget kötött. Ez aktív várakozást jelent, mely bekapcsol a szentek közösségébe. Egyedül várni unalmas, lélekölő. A közösséggel együtt kitartani, buzdítani a cselekvő várakozásra, már nem lesz kényszer, hanem saját elhatározásból származó örömteli szolgálat.
Kiss Szabolcs,
Apa