„Azért, szeretteim, ahogyan mindenkor engedelmeskedtetek, nemcsak jelenlétemben, hanem sokkal inkább most távollétemben, félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a véghezvitelt tetszése szerint.” (Fil 2, 12-13)
Az apostol engedelmességre szólítja fel a filippieket. Miért teszi ezt, hisz annyi jót és szépet ír róluk, vajon híjával lettek volna az engedelmességnek? Talán nem erről van szó, viszont azt Pál is tudja, hogy a filippi gyülekezetet megváltott, de bűnös emberek alkotják, kiket megejthet a Kísértő, tehát szükség van a figyelmeztetésre. A hívő ember életében is vannak olyan pillanatok, amikor meggyengül, vagy teljesen hiányzik belőle az Isten iránti engedelmesség. Jó az, ha van, aki olykor-olykor felráz bennünket és emlékeztet a helyes magatartásra. Ugyanakkor Pál felhívja a figyelmet egy nagyon jellemző emberi viselkedésre, tudniillik arra, hogy hajlamosak vagyunk megjátszani magunkat. Ha jelen van az, aki iránt engedelmességet kell tanúsítani, akkor úgy teszünk, mintha szót fogadnánk, de ha nincs a közelünkben az illető, akkor már az ellenkezőjét műveljük. Pál azt mondja, akár jelen van, akár nem a filippiek engedelmesek legyenek. Az embert be lehet csapni, Istent soha, és mindig ez számít.
Az engedelmes magatartásból következik, hogy az ember mindenével azon van, hogy félelemmel és rettegéssel munkálja az üdvösségét. Nem furcsa ez egy kicsit? Hát tehetek én bármit is az üdvösségemért? Nem, nem tehetek. Az örök élet csakis kegyelemből hit által lehet az enyém, ezek pedig Istentől származnak, nem tőlem, egyébként a következő vers mindezt világosan kimutatja. Akkor, miről van itt szó? Az Isten iránti engedelmességben élő ember számára a félelem és rettegés által véghezvitt üdvösség nem más, mint szent félelem Isten előtt, aki mind az akarást, mind a cselekvést maga viszi végbe bennünk.
Hasznos dolog, ha újra és újra megvizsgáljuk magunkat: van-e híja bennünk az Úr iránti engedelmességnek, illetve látszik-e rajtunk, hogy megváltottak vagyunk? Ámen.
Szilágyi Balázs,
Szatmár-Láncos