“Amint a szarvas k v nkozik a foly v zhez, gy v gyik ut nad a lelkem, Istenem! Isten ut n szomjazik lelkem, az l Isten ut n. Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isten el tt? jjel s nappal k nnyhullat som volt a kenyerem, mikor mindennap azt mondt k nekem: Hol van a te Istened? Amikor ki nt m lelkemet, ezekr l eml kezem: milyen nagy csoportban vonultam azel tt, s milyen hangos ujjong ssal s h laad ssal vezettem az nnepl sokas got Isten h z ig.” (Zsolt 42.2-5)
A negyvenkettedik zsolt r egyike azon zsolt roknak, amelyik nagyon k zel ll hozz nk. A zsolt r a benn nk fesz l k ts geket fejezi ki, megmutatv n mag t az embert. Az emberi l lek sz ntelen szomjazik, az l Isten ut n s v rog, s az embert, amelyik folyamatosan Isten ut n v gyakozik, nem lehet azzal kifizetni, hogy fojtsa el rzelmeit, mondjon le a keres sr l. A zsolt ros eml kezet be id zi Istent l kapott ld sokat, amelyekben gy r szes lt, hogy hitt a b nbocs natban, elismerte v tkess g t an lk l, hogy val ban tvil g totta volna nmag t, s felismerte volna a h stest b n s term szet t. Ennek k vetkezm nye az, hogy az ember elvesz theti az r m t, s mind ssze annyi maradt meg benne, hogy Isten el tt meg llva, f lelmet rez, ami ugyanakkor v gyakoz st kelt fel benne, mert az embernek sz ks ge van a vil goss gra. A zsolt ros nem jut t l a rem nys gen, ez a rem nys g a pr bat telek ltal egyre m lyebb s igazabb lesz. Ink bb a pr bat tel k vetkezm nyeit fejezi ki, mint mag t a pr b t. Ebben a pr b ban l tjuk nmagunkat, s a k r lm nyeket, amelybe jutottunk. Ez k nyszer t arra, hogy eg szen Istenre t maszkodjunk, t keress k, s benne tal ljuk meg r m nket. Sz ks g nk van ma is erre a forr sra, hiszen lelk nk szomjas, s ezt a szomj s got oltani csakis gy tudhatjuk, ha az Ige f l hajolva megtal ljuk, megismerj k s soha el nem szakadunk T le! men.
Ilonczai Zsombor,
Sz razberek-Pusztadar c