“Saul pedig mikor látta, hogy Dávid kiment a Filiszteus elé, monda Abnernek, a sereg fővezérének: Abner! ki fia e gyermek? És felele Abner: Él a te lelked oh király, hogy nem tudom! És monda a király: Kérdezd meg tehát, hogy ki fia ez az ifjú? És a mint visszajött Dávid, miután megölte a Filiszteust, megfogá őt Abner, és Saulhoz vitte; és a Filiszteusnak feje kezében vala. És monda néki Saul: Ki fia vagy te, oh gyermek? Dávid pedig felele: A te szolgádnak, a Bethlehemből való Isainak a fia vagyok.” (1Sám 17, 55-57)
Dávid már felkent király, amikor kiáll Góliát elé és legyőzi a filiszteust. Olyan hőstettet visz véghez, ami azóta ékes tanúbizonysága annak, hogy Istennel bármilyen ijesztő, veszélyes, vagy lehetetlennek tűnő próba is sikerül.
A győzelem után viszont fordul a kocka. Hirtelen mindenki kíváncsi lesz arra, hogy ki is ez a Dávid valójában. Sault döbbenti meg leginkább Dávid győzelme, hiszen ő már találkozott vele, de sosem gondolta volna, hogy az aki neki hárfázott, ilyen tettre képes. Háromszor kérdezi meg: kinek a fia ez az ifjú. Mintha csak azt kérdezné: lehetséges, hogy eddig félreismertem, kicsoda hát ez a Dávid? Végre eljött a pillanat, hogy Dávid felfedje magát. Dávid válasza csupán ennyi: A te szolgádnak, a Bethlehemből való Isainak a fia vagyok.
Életünkben nekünk is vannak olyan pillanatok, sikerek, amelyek elkísérnek életünk végéig. Jelek az életünkben, hogy Isten velünk van, és csodálatos módon segített át a nehézségeken, szabadított meg, olyan küzdelmekből kerültünk ki győztesen az Ő segítségével, amelyet a magunk erejéből nem tudtunk volna megtenni. Egy-egy ilyen győzelem után, siker után, jól végzett munka után, amikor a környezetünk csodálkozva, értetlenkedve néz ránk és kérdezi, hát ki ez, hogy még erre is képes, olyan nehéz megmaradni annál a válasznál, hogy csupán szolga vagyok.
Amikor megkérdezi tőlünk a világ: ki vagy te? Milyen válaszok hangzanak el? Én vagyok az, aki adományaival elősegítette az imaház építését, én vagyok az akinek az őse tervezte a templom belső díszítését, én vagyok az, aki önerőből nevelte fel és iskoláztatta ki gyermekeit. Bármi, és bárki lehetsz: hős anya, aki egyedül állta a sarat, büszke utód, akinek őse templomot épített, buzgó adakozó, akinek adományát nemes célra használták, sikeres üzletember, aki támogatja az egyházát. És sokan vannak akik hangoztatják is ezt, mert azt akarják, hogy a világ elismerje őket, hogy a világ végre rájöjjön, milyen értékesek is ők, hogy mennyi mindent tettek a közösség javára.
Isten előtt azonban mindez semmit sem ér, Isten előtt nem az a fontos, hogy te milyen érdemeket tulajdonítasz magadénak, csak az, hogy szolgáltad-e őt? Dávid tudja ezt. Akkor amikor valóban, mindenki által elismert hőstettet visz véghez ki tudja jelenteni, hogy ő csupán szolga, amikor lehetősége nyílik arra, hogy hírnevet, elismerést szerezzen, magának követelje a trónt, el tudja mondani, hogy ő is csupán szolga. Miért mondja ezt Dávid? Mert tudja, hogy a maga erejéből semmi sem sikerült volna, Isten nélkül semmire sem lett volna képes. Épp ezért egyedül Istent illeti minden dicséret és dicsőség. Ámen!
Pocsveiler István,
Szatmár-Láncos