„Emlékezz csak: úgy formáltál, mint egy agyagedényt, és most újra porrál tenné engem?… Életet és kegyelmet adtál nekem, és gondviselésed őrizte lelkem.” Jób 10,9.12
Olvasásra: Jób 10
Hányszor hangzik el ez a kérdés a szenvedő ember ajkáról: miért teszi ezt velem az Isten? Hallottuk, talán mi magunk is elmondtuk már, és a betegágy mellett megálló életként érezzük: erre nem lehet felelni. Hisz ha megtennénk, csak úgy, mint Jób barátai, tévúton járnánk. Bölcsebb hallgatni. De akkor meg azt érezzük: tehetetlen vigasztalók vagyunk. A két malomkő között örlődve nem tudjuk, mi lenne a helyes.
Jób is panaszkodik, perel, ám nem az embereknek teszi fel a kérdést: ő imádkozik! Igen, ez is imádság! Az Istennel perlekedő, hitből fakadó, mély istenhitről bizonyságot tévő panaszáradat is imádság. Gondoljunk csak a zsoltárokra, Dávid kesergő, Istennel perbe szálló imáira: mind-mind egy könyörgés.
És miért kell ezt ima formájában elmondanunk? Mert Isten az egyetlen, Aki választ adhat a szenvedés miért kérdéseire. Ő az, Aki agyagedényként formált, sajtként beoltott, bőrbe és húsba öltöztetett – egyszersmind életet ajándékozott, annak meghatározott céljaival együtt. És Ő az egyetlen, Aki elmondhatja: mi a terve az emberrel!
Testvérem, a betegágyon, vagy a betegágy mellett, akár vigasztalásra, akár a vigasztalás lehetőségére várva, ebből induljon és ide érkezzék meg a vigasztalásod. Istennek tedd fel a kérdéseidet, mert válaszolni fog! Ámen!
Varga Botond,
Kisbábony