„Hogy-hogy lehetne igaz a halandó Isten elõtt, hogyan lehetne tiszta, a ki asszonytól született?” (Jób 25,4)
Amikor látjuk az Isten mérhetetlen dicsőségét, és ezzel párhuzamosan az ember gonoszságát, miben reménykedhetünk, ha igazzá akarunk válni halandóként az örök Isten előtt? Lehetünk mi olyanok, mint Isten?
A második világháború után, fagyos reggelen egy amerikai katona visszafelé igyekezett londoni barakkjába. Ahogy terepjárójával befordult egy sarkon, észrevett egy kisfiút, aki egy pékség kirakata előtt állt, orrát az ablaküveghez nyomva. Odabent a pék tésztát gyúrt egy újabb adag friss fánkhoz. Az éhes fiú némán bámulta, orrát az ablakhoz szorítva, és tátott szájjal leste a pék minden mozdulatát. A katona a járdaszegély mellé húzódott az autóval, megállt, és kiszállt.
„Fiacskám, szeretnél belőle?” A fiú meglepődött. „Ó, igen… szeretnék.” Az amerikai belépett a boltba, vett egy tucat fánkot, betette egy zacskóba, és visszament oda, ahol a fiú állt a londoni reggel ködös hidegében. Mosolyogva odanyújtotta a zacskót, és csak ennyit mondott: „Tessék!”
Ahogy megfordult, hogy elmenjen, érezte, hogy megrángatják a kabátját. Hátranézett, és hallotta, ahogy a gyerek halkan megkérdezi: „Uram… maga Isten?
Amikor feltétel nélkül szeretjük az embereket, akkor valami Istenhez illőt teszünk. Nagyon valóságos módon bemutatjuk, hogy milyen Isten. Mi Isten küldöttei vagyunk a világban – és amikor szolgálunk mások felé, és isteni szeretettel szeretjük őket, akkor megmutatjuk az embereknek, milyen Isten. Segítünk nekik megérteni, hogy Isten úgy szereti őket, ahogy mi – csak még sokkal jobban.
Rácz Ervin,
Erdőd