“Emlékezete elvész a földről, még az utcákon sem marad fel a neve. A világosságról a sötétségbe taszítják, a föld kerekségéről elüldözik őt. Sem fia, sem unokája nem lesz az ő népében, és semmi maradéka az ő tanyáján.”
Jób. 18,17-19
Micsoda vigasztaló ez a Bildád, a mindenét elvesztett emberről, ahelyett hogy bátorítaná, ezt mondja: emlékezete elvesz, nevét elfelejtik, a sötét elnyeli, a földön nem lesz helye, se fia, se unokája semmilyen leszármazottja a lakóhelyén.
Eszembe jut egy Szápphó vers, de ő nem barátjához, hanem vetélytársnőjéhez írja:
Eltűnsz nyomtalanul. Néma leszel. Soha senki
nem gondol tereád, ha meghalsz. Mafla kezed nem
érintette a Múzsák rózsáit. Odalent kell
sodródnod nyomorult kis szellemszárnyaidon, te
megfeketült hulla…
A világ sajna sokszor ma is ilyen. Egymást sötétbe taszító, Gyilkos… Sajnálom, ehhez semmit nem tudok hozzátenni, az emberi gonoszság, ha ekkorára nő már nincs helye az evangéliumnak, az örömnek… és pont Nagypénteken kap az ember egy ilyen igét feladatként, hogy kicsiholja belőle a szeretet tüzét…
Bezzeg a kereszten szenvedő, ezer sebből vérző, fájdalmakat hordozó Krisztus nem így beszélt, sem barátaival, sem vetélytársaival, de még ellenségeivel sem. Arra kéri a Teremtő Istent, Atyját: „Bocsáss meg nekik, nem tudják mit cselekesznek.”
Bildádnak, meg Szápphónak, mentségére szólhat, hogy nem ismerték Krisztust… és te, és te ismered? Ámen!
Jobb Domokos,
Ombod