Kezdőlap / Református hírek / Mennyire használható a média az egyház kezében és hol vannak a határai?

Mennyire használható a média az egyház kezében és hol vannak a határai?

Forrás: Harangszó

Inkább azt kell mondani, hogy nem használjuk a modern kommunikációs lehetőségeknek a töredékét sem, és emiatt nincs sok értelme azok határairól beszélni. Most olyan lehetőségek vannak a kezünkben, amiről nemrég úgy gondolták, csak Isten képes rá: például megszólalok és azonnal mindenki hallhatja, láthatja, olvashatja az egész világon! Mégis, hogy restségünket igazoljuk, azt morogjuk, hogy az ördög belebújt a médiába, ezért jobb ha mi attól távol tartjuk magunkat! Csakhogy ha nem az ördög ellen, akkor kivel kell nekünk szembe szállnunk? Istennel? Igen, Isten ellenfelei leszünk, ha nem engedjük magunkon át másokhoz is eljutni az örömhírt!
Hogyan adjuk tovább az örömhírt? Úgy gondoljuk, ez főként a lelkészek dolga. Csakhogy a lelkészek többnyire a templomba eljáró egyháztagokhoz szólnak, vagyis reformátusainknak átlag 10 százalékához. De akkor hol hallja meg az életmenő hírt a 90? Jézus viszont azt mondta, hagyd ott akár a 99-et is az 1-ért! Mi pedig agyonprédikáljuk az 10-et és mellőzzük a 90-et! Mivel felmérések is igazolják, hogy egyre több ember utasítja el a lelkészek igehirdetését, mert az intézményes egyházból kiábrándultak, ez a kör folyamatosan csökken! Ennek ellenére úgy tűnik, nem keresünk más közlési módot is.
Egyre inkább kezdünk hasonlítani az anekdotabeli paphoz, aki akkor is folytatta a templomban a prédikálást, amikor onnan már mindenki átszivárgott a szomszédos cirkuszba. Amikor a harangozó sem bírta, odalépett a szószékhez és felnyújtotta a templom kulcsát: – Tiszteletes úr, ha majd befejezte, kérem, zárja be a templomot!  Mégis, hősiesen tovább prédikálunk ott, ahol a lehető legkevesebben hallhatják meg és elvárjuk, hogy Isten is hősnek tekintsen! Pedig haszontalan szolgák vagyunk.
Miért utasítjuk el még annak a gondolatát is, hogy a cirkuszba átmenjünk? Mert úgy gondoljuk, hogy ott, az ördög, a szórakozás, a világ szószéke van! Oda nem! Hiszen az embereknek a templomba kell jönniük! Igaz, de miért jönne be oda, ha nem tudja hogy ott valami jó is várhat rá! A cirkuszban lehet, több ördög van, mint a templomban, de csak azért, mert ott több az éhes ember is! Viszont annál ördögibb tett nincs, mint ott hirdetni az igét, ahol nincs kinek!
A templom, vagyis a gyülekezeti közösség az az étterem, ahova be kell csalogatni az éhes embert. A becsalogatásra különösen nagy hangsúlyt kell fektetnünk, mert erről az étteremről az a hír járja, hogy odabent rosszul főznek, hosszú ideig kell várni míg végre észre veszik a gyanútlanul betévedt éhes lelket, de még többet kell rostokolni míg ki is szolgálnak. Aztán az étel hideg-rideg, az ital savanyú, amit lenyomnak a vendég torkán, gyakran megszidják az ügyfelet, panaszkodni nem szabad, a mulatás, jókedv tilos! Körülbelül ez hírlik a templomról.
Ha tehát mégis azt szeretnénk, hogy ennyi rémhír után sokan kóstolják meg főztünket, akkor, azt kell tennünk, amit léptem-nyomon mások is tesznek velünk: kezünkbe nyomják szórólapjukat, postaládánkba teszik színes ismertetőjüket, a tévében-rádióban unos-untiglan bekiabálják, hogy az ő készítményük a legjobb, kóstolót nyomnak kezünkbe ingyen, felhívnak telefonon és megkérik, jöjjünk el egy bemutatóra. „A világ fiai eszesebbek a világosság fiainál a maguk nemében”- dicséri meg Jézus a jó üzleti érzékkel ügyködő kereskedőt. (Lk 16,8.) Hol vagyunk mi attól, hogy így kínáljuk a világ legjobb termékét, az örök értéket!     Talán sok bibliaolvasónak fel sem tűnik, hogy Jézus a zsinagógákban és a templom előterében tanított a legkevesebbet, de annál gyakrabban látjuk őt házaknál, az utcán, dombokon, tenger partján tanítani, ott, ahol az emberekhez közelebb kerülhetett. Sőt, beült a legkétesebb helyre is, ahogy mondta, a betegek közé, akiknek orvosra van szükségük. (Mt 9,12.)
Ehelyett mi, mit teszünk? A betegek közé nem tesszük be lábunkat, nehogy megfertőződjünk! A sok  lehetőség helyett túlnyomórészt egyfélét, a legkényelmesebb módszert használjuk az ige továbbadására, a szószékit, és nem vesszük tudomásul, hogy Jézus reánk az evangélium továbbadását bízta és nem az evangélium bezárását, konzerválását. Ahhoz pedig, hogy az étterem a nagy vacsorára megteljen, nem egy, hanem sokféle módszert kell bevetnünk. Ő nem mondta soha, hogy csak a templomban prédikáljuk még akkor is, ha a templom üres, hanem azt, hogy a háztetőkről is hirdessük az örömhírt. (Mt 10,27.) Ráadásul, a nem szószékről történő örömhír átadásnak van egy másik nagy előnye is: olyat is lehet mondani, írni, mutatni ami az örömhírt élőbbé és érhetőbbé teszi, amíg ugyanez a templomban akár megbotránkoztató is lenne.
Őseink nem riadtak vissza attól, hogy az örömhír jó eledelét az akkori modern lehetőségekkel adják tovább.     Az evangéliumot görögül írták le és sokfelé úgy is hirdették, mert így az akkori világ legnagyobb része megérthette. A reklám alapelve: minél többekhez, minél érthetőbben szólni. Ez a görög nyelv ráadásul, a nép nyelve volt, nem magasröptű irodalmi nyelv.
A reformátorok egy percig sem tiltakoztak az ellen, hogy az akkori idők legmodernebb technológiája, a nyomda vigye tovább a szót. Pedig az csak szó volt, amit sokféleképpen lehetett értelmezni. Az akkor elterjedő új vívmány, a nyomda olyan gyors terjesztést biztosított, amiről a korábbi korokban álmodni sem mertek elődeink, akiknek lassan kellett kézzel másolgatni hosszú iratokat.
Amikor egyházi rádiót indítottam, egyik lelkész megriadt: – Hát akkor nem jönnek el az emberek a temploma! Azóta kiderült amit előre tudni lehetett: a rádió miatt nem csökkent egyik templomban sem a hívek száma, de annál inkább a hálás emberek visszajelzése!
Hiszen a rádió a szó mellé hangot is ad, ami még közelebb áll az élő beszédhez. Benne ott hullámzanak az érzelmek, a személyesség is, míg a leírt szó sokkal tehetetlenebb. Mégis lefordították a Szót, az Igét, és kinyomtatták, mert a többi, Isten Lelkének a dolga. Ha a hanghoz kép is társul, akkor még közelebb visz a személyes bizonyságtételhez.
Bármennyire is visszásan hangzik, nekünk nem a templomba kell gyűjteni az embereket, hanem Jézushoz kell hívni, vezetni őket. Az első pünkösdkor sem hangzott el más, mint egy jó reklám Jézusról! Abból Isten Lelke gyülekezetet formált. A jó hír, a jó étel természetes következménye ugyanis az, hogy köré odagyűlnek az emberek!
Adorjáni László

Utóirat:
Éppen most jövök egy haldokló betegtől, aki úgy búcsúzott tőlünk, akik körülötte voltunk, hogy tudta, nem a sötétbe hull, hanem előtte ott van Isten. „Hinni kell és ha meginog a hit, akkor imádkozni, és akkor könnyebb lesz”, – bátorított és megáldott bennünket.
Lánya mesélte, a templomba járni már nem tudó édesanyjának, a világhálóról töltötte le a felolvasott Szentírást, hogy azt hallgassa.
Egy másik idős férfi, igehirdetéses kazettákat tesz be esténként  az ágya mellett levő magnetofonba és úgy várja, míg elnyomja az álom.
Otthonát elhagyni nem tudó asszony azzal fogadott: meg is bolondulnék, ha nem hallgathatnám az istentiszteleteket és a vallásos műsorokat a rádióban.
A rákos beteg férfi, a televízión keresztül „járt templomba” vasárnaponként, miután már nem tudta olvasni az áhítatos könyvet és a Bibliát.
Mikor apja temetését bejelenteni jött gyermekéitől kérdeztem, hogy készült-e apja a halálra és hitt-e abban, hogy van tovább, akkor fia azt válaszolta: mi ilyesmiről soha nem beszéltünk.
Amikor a hit élet-halál kérdéssé válik és a nagy kapkodással vagy elvakult robotolással eltöltött életünk súlyos betegség vagy a halál matt megtorpan, talán akkor döbbenünk rá arra, hogy egy fontos hír, egy lelket mentő üzenet nem jutott el idejében valakihez.

 

Szóljon hozzá