Jób (17)

“Vajon nem szolgasors-e az ember élete a földön, és napjai nem olyanok-e, mint a béresé? Ahogy a szolga az árnyék után vágyik, és ahogy a béres a bérét reméli, úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságos éjszakák jutottak nekem. Ha lefekszem, azt kérdem: Mikor kelhetek föl? De hosszú az este, egyre csak hánykolódom pirkadatig. Testemet férgek és piszok fedi; bőröm beheged, majd újra kifakad. Napjaim gyorsabbak a takács vetélőjénél, és remény nélkül tűnnek el. Gondold meg, hogy életem csak egy lehelet, és nem lát többé jót a szemem. A rám néző szem nem lát többé engem! Rám veted pillantásod, és én már nem vagyok! Ahogy a felhő eltűnik és elszáll, éppúgy, aki leszáll a sírba, onnan nem jön föl többé. Nem tér vissza többé hajlékába, és lakóhelyén sem ismerik többé. Én sem tartóztatom meg számat; szólok lelkem fájdalmában, és panaszkodom szívem keserűségében. Tenger vagyok-e én, vagy egy tengeri szörny, hogy őrt állítasz ellenem? Mikor azt gondolom, hogy megvigasztal az ágyam, és enyhíti panaszomat fekhelyem, álmokkal rettentesz és látomásokkal háborítasz engem. Lelkem inkább a fulladást választja, inkább a halált, mint csontjaimat. Utálom életemet, nem akarok örökké élni. Hagyj magamra, úgyis csak egy lehelet az életem! Micsoda az ember, hogy ily sokra becsülöd, és hogy figyelmet fordítasz rá? Minden reggel meglátogatod, és minden szempillantásban próbára teszed. Sosem fordítod el rólam szemedet, addig sem hagysz egyedül, amíg nyálamat lenyelem?” (Jób 7,1-19)

Egy hosszabb igeszakasz áll most itt előttünk, melyben Jób tovább panaszkodik, értetlenül áll és próbálja megemészteni, megérteni, a vele bekövetkezett eseményeket. A panaszkodása közepette van egy elég kemény kijelentése: „Utálom életemet, nem akarok örökké élni.”

Ezzel a verssel kapcsolatban tegyük fel a következő kérdést: Miért nem akarnak az emberek örökké élni? – és egyáltalán ne csodálkozzunk ezen a kérdésen. Hogy miért is ne? Azért mert a súlyos kereszteket hordozó emberek, akik hosszú éveken keresztül, fájdalmak közepette hordozták, hordozzák azt, egy idő után belefáradva kiáltanak így: jobb lenne már meghalni, letenni a súlyt, mert így már nem élet az élet. Amikor így látja valaki az életét, és ezt a véleményt megfogalmazza magában, akkor nem az örök életről akar lemondani, hanem a földi élet elviselhetetlen kínjait nem szeretné már hordozni, viszont: fontos eloszlatni azokat az örök életre vonatkozó téveszméket, amelyek talán a legfőbb okai annak, hogy sokan még azok közül sem vágyakoznak az örök életre, akik pedig hisznek valamiféle üdvösségben. – A földi élet tapasztalataiból indulnak ki, amikor az örök életről hallanak, ezért így tiltakoznak: Nem, köszönöm. Én nem akarok örökké élni.

A Szentírás tanításából kitűnik, hogy az örök élet nem a jelenlegi élet folytatása vagy meghosszabbítása lesz, hanem egy egészen másfajta, új élet – újjáteremtett földön, újjáteremtett emberekkel. És azért lesz örök ez az élet, mert tökéletes lesz, mert nem lesz, ami megrontsa, aláássa.

Vallásórás gyermekeimnek egy újszövetségi Ige kapcsán beszéltem az örök életről. A gyermekek bármikor közbe szólhatnak, kérdezhetnek. Egyikük egyszer csak azt kérdezte: nem lesz az nekünk egy kicsit unalmas? Mit fogunk mi ott egész nap csinálni? Nemcsak gyermek teszi fel ezt a kérdést, hanem felnőtt emberekben is megfogalmazódik. Egyeseket az riaszt el, hogy unalmasnak, tétlennek képzelik el az életet Isten országában, úgy vélik, hogy ott csak örökös, monoton zsoltáréneklés lesz. Úgy gondolják, hogy hiányozni fognak a földi életből ismert kellemes dolgok, valamilyen emberidegen, furcsa világ lesz ott, ahová nincs miért vágyakozni. A Bibliából azonban világosan kitűnik, hogy az új földön éppúgy lesz munka, tevékenység és közösségi élet, mint ahogy eredetileg is volt a teremtés után a bűneset előtti világban, és amiképpen Isten is szüntelen munkálkodik (Jn 5,17). Lesznek megbízatások, új célok, feladatok, és ezzel együtt lelki-szellemi fejlődés.

Jóbnak nem könnyű az élete: testét férgek rágják, lefeküdne, de nem tud, azt kérdi mikor lesz már reggel, mert jobb lenne felkelni, ha ez megtörténik, akkor az megint kellemetlen neki – csöbörből vederbe. Akinek betegsége van és képtelen dolgozni, magában nagyon sokat bír gondolkozni. Előhívja az emlékeit, életét megvizsgálja, gondolkozik emberi igazságokról és igazságtalanságokról, aztán az élet értelméről. Jób is ezt teszi. Szíve, lelke és teste egyaránt nehéz kérdésekkel van tele, és főleg ott motoszkál benne a folyamatos értetlenség: miért történt ez velem/velünk?

Utálom az életem, nem akarom ezt örökké megtapasztalni. A földi élethez hozzá tartoznak a próbák, a keresztek viselése, a szenvedés. Jézus mondja, aki utánam akar jönni tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét és úgy kövessen engem, majd máshelyt: ahova én megyek ti is oda fogtok jutni – beszél az örök életről.

Valóban Isten előtt az emberi élet egy szempillantásnyi idő, vagy egy leheletnyi, és bármennyire is súlyosak a terhek rajtunk tudnunk kell, hogy Isten csak annyit mér ránk, amennyit elbírunk, illetve próbáljunk meg Jóbra tekinteni és viselkedéséből erőt meríteni, hogy képes vagyok elhordozni keresztjeimet Isten Szentlelkének segítsége által. Lehet, hogy idő közben már nem kívánom ezt a nyomorúságos életet, de kívánjam az örök életet, melyet Krisztusért meg is kaphatok.

K.M.

Szóljon hozzá