Jób (16)

„Tanítsatok, és elhallgatok, értessétek meg velem, miben tévedtem! Milyen fájdalmas az őszinte beszéd! De mire való örökös feddésetek? Szavaimért akartok megfeddeni? Hiszen a szélnek szól a kétségbeesett ember! Ti még az árvára is sorsot vetnétek, barátaitokra is alkudoznátok!Tekintsetek rám végre, szemetekbe csak nem hazudok! Hagyjátok abba, ne kövessetek el jogtalanságot! Hagyjátok abba, hisz nekem van igazam!” (Jób 6,24-29)
Vannak olyan ember típusok, akiket ha bántanak, akkor még jobban elnémulnak. Nem mondanak semmit, csak előre tekintenek a nagy semmibe, és látszik rajtuk, hogy ki vannak szolgáltatva a vádlóknak. Összekucorognak, fejüket a térdük közzé szorítják, és a fejüket tetejét két kezükkel kulcsolják össze. És sajnos vannak olyanok, akik ezzel a helyzettel vissza is élnek. Jób sem volt könnyű helyzetben: oda lett minden, betegségben szenved, barátai is a magasságból oktatják. De mielőtt vele kapcsolatban is azt mondanánk, hogy engedi, hogy bántság, máris állítsuk le ezt a gondolatmenetüket, és vegyük észre azt, hogy ő harcol a barátai véleményével szemben. Egyre erőtlenebb, de nem hagyja magát. Az előző versekben erről olvashatunk is: hogyan látja ő a helyzetét, miként válaszol a vádakra.
Viszont nagyon megtetszett nekem ezekben a versekben az, hogy a fájdalma ellenére ez az ember mégis nyitott maradt. Elmondja, hogyan látja ő a barátai hozzá való viszonyulását, de kijelenti, hogy kész tanulni. Ha meggyőzik őt arról, hogy valami bűne áll a szenvedése mögött, akkor fejet hajt előttük, és elnémul. Csak arra kéri őket, hogy értessék meg vele, amiben tévedett. Szenved, sajog a szíve és a teste a fájdalomtól, és ezek ellenére kész még mindig rájuk figyelni, tanulni. Csak ész érvekkel győzzék meg. Ne szavaiért bántsák őt! Nem tett ő azzal rosszat, hogy őszintén elmondta, jobb lett volna, ha meg sem születik, vagy a rázúduló sok sok baj miatt születésének a napját is megátkozta, Istent még ekkor sem, de máskor sem, nem bántotta meg. Mindig illően, tisztelve, szeretve beszélt róla.
Néhányszor tapasztaltam már azt, hogy amikor az ember bajban van, akkor képes saját elveit is feladni, hogy békén hagyják vagy megszabaduljon a szorongattatott helyzetből. (Tisztelet a kivételnek.) Gondolok a gyermekek viselkedésére óvodában, iskolában, de gondolhatok az elmúlt rendszer bizonyos emberekre gyakorolt nyomására. Tudom, hogy nem jó, nem helyes, de hogy a nyakam körüli kötélszorítás enyhüljön, ezért olyat mondok, vagy teszek, amelyek nem egyeztethetőek össze az én életemmel.
„Kérlek, engedjetek…” mondja Jób a barátainak – mindaz, amit mond, még mindig megállja a helyét. Honnan tudja ezt? Miért bizonyos ő ebben ennyire, hogy igazsága még mindig helytálló? Napjainkban lassan lassan már semmi sem biztos. Minden kimondott kijelentés, határozat egyik percről a másikra elveszítheti eredetit értelmét, vagy ha nem is akkor nagymértékben átalakul az. Melyik szó igaz? Melyik hamis? Dilemmában él az ember. Viszont tudnunk kell azt, hogy „Isten Égéje megáll mindenkor!” Az nem változik, nem veszíti el erejét, sem tartalmát. Ez biztos volt régen is, most is és a jövendőben is az Úr Isten ugyan azt fogja elénk adni.
Jób nagyon jól tudja, hogy Isten ellen semmilyen olyan vétket nem követett el, ami miatt az Úr ezt a nagy „bajt” rá kellett volna bocsássa. A kérdései, a kijelentései ilyen értelemben jogosak, és igazak. Jó lenne, ha az ember az elveihez, a hitéhez mindig Jóbhoz hasonlóan ragaszkodna, és semmilyen külső, vagy belső körülmények nem billentenék őt ki meggyőződéséből.
K.M.

Szóljon hozzá