Kezdőlap / Ifi / Jézus érintése – gondolatok egy református fesztivál után

Jézus érintése – gondolatok egy református fesztivál után

Kedves olvasó!

Pár gondolatban szeretném leírni azokat a tapasztalatokat, amit az elmúlt héten átéltem a Csillagpont Ifjúsági Fesztiválon. A szokottnál kissé szubjektívebb leszek, inkább saját érzéseimet írnám le.

Ott kezdem, hogy elindultam. De hogy indultam el? Úgy hogy tele volt sok mindennel a hócipőm. Biztosan mindenki érezte már így magát, hogy telnek a napok és nem mondhattam, hogy értelme volt annak a napnak… Elegem volt leginkább magamból, meg abból, hogy csak én prédikáltam, de nekem nem prédikált senki. Elfelejtettem mosolyogni, pedig én voltam a „mosolygós tiszteletes úr.”

Hétfő hajnalban indultam. Reggelre még be volt ütemezve egy jegyes beszélgetés Budapesten. Volt osztálytársamat fogom majd esketni. Mondhatom fáradtan, nyűgösen érkezdet meg Tatára, ahol még kiscsoport-vezetést is vállaltam, tehát nem bírtam ki „munka” nélkül. Nekem már az élmény volt, hogy beléphettem a tatai edzőtáborba és láthattam azt a földgömböt, amire rá voltak gravírozva 1948-tól aranyérmet nyert, ott felkészült sportolók nevei: Kokó, Kolonics… Azon a helyen lehettem, ahol a magyar fociválogatott, még nagy ígéreteket téve készül fel a vereségekre… J. Ami megfogott a Csillagpont helyszínére belépve, és a szervezőkkel találkozva a PROFIZMUS. Ámultam és bámultam.

Eltelt az első nap, ami nagyrészt még amolyan utolsó agytágítókból állott. Másnap elkezdtek özönleni az emberek, sajnos később az eső is. Egyre több ismerős arc jelent meg Erdélyből, Magyarországról, jó érzés volt látni őket is. A nyitó istentiszteletet már nem tudták befejezni szabadtéren a szervezők, hiszen elindult az eső, ami nem nagyon akart megállni a héten. A kínai gyártású sátram az első között mondta fel a szolgálatot olyannyira, hogy medencét lehetett benne bérelni (hm). Ismét ott voltam ahol a part szakadt: nyavalyogtam, csapkodtam, nyűgölődtem, a legszárazabb ruhám az volt, ami az eső közben rajtam volt. Ezen az éjszakán sem aludtam 2 óránál többet, azt is egy kávézó foteljén. Ilyen állapotban hallgattam meg másnap az első főelőadást, ami után én kiscsoportban beszélgetést kellett indítsak. Hála Istennek egy olyan csoportot kaptam, ahol nem kellett sokat beszélgessek, és beszélgetést kezdeményezzek. Hát persze, hogy a csoport nagy része nő volt!

Ezen a napon kiültem fáradtan, nyűgösen friss levegőt szívni a padra. Egy dologra lettem figyelmes és nagyon elszégyelltem magam.  A „Nem adom fel” szervezet tagjai, aki fogyatékkal élők, olyan örömmel versenyeztek, szlalomoztak az udvaron a kerekes-székükkel, hogy olyan őszinte kacagást, teljes örömöt még életemben nem láttam. És akkor feltettem magamnak a kérdést: te hülye, mi a bajod van neked végül is? Az, hogy beázott a sátrad? Az, hogy van ruhád, csak éppen nem száraz? Van kezed? Van lábad? Még eszed is egy kevés? Komolyan mondom, ezek az egyszerű emberek olyan prédikációt mondtak el nekem, ami szívemig hatolt. Később csak tetézte ezt az érzést Steinbach püspök, aki életigémet is elmondta az evangelizáción: „Örüljetek az Úrban mindenkor” (Fil 4,4). Na! Ez az életigém én meg nyavalygok. Elindultam az imasátorba, megbeszéltem ezt az Istennel, mindjárt kisütött a Nap, pedig esett az eső. Gundel Takács Gábor sportriporternek az egyik ott elmondott, viccnek szánt mondata is megmaradt bennem: Mi magyarok soha nem vagyunk elégedettek, legfeljebb csak az első hellyel, az összes többi nem jó. Ez az elégedetlenség életérzése uralkodik bennünk Mohács óta, pedig ugye Mohácsnál is másodikak lettünk…

Volt egy másik nagy üzenet is számomra ennek a Csillagpontnak. Mégpedig az, hogy nem vagyunk egyformák. Hála Istennek! Nagyon sok ifjúsági szervezet volt kinn a fesztiválon a legkülönbözőbb árnyalatokig. Voltak liberálisabbak, konzervatívabbak, piétásabbak… Mi pedig hajlamosak vagyunk leszektásozni azt, aki nem közénk való. Ott pedig azt láttam, hogy mindegyik működik a maga módján, be lehet vonni mindegyiket a misszióba és 3500 fiatal kedvére válogathatott a lehetőségek piacán… Mert ugye nekem nem kell ennem spenótot, ha nem szeretem? De ha más ugyanolyan egészségeset viszont szeretek, inkább azt eszem meg. Mi megítélnénk a vérfolyásos asszonyt is, mert micsoda babonaság az, hogy ruháját megérintem, meggyógyulok… Fogadjuk el egymást, mert nem lehet a test minden tagja láb, vagy kéz. Kell a többi is, csak Jézus legyen az Úr!

Persze nem maradt el a jókedv sem a fesztiválon. A dicsőítő sátorban szép, fiatalos zene szűrődött ki egész héten, szerdán a Szatmár-Szamosnegyediek, az Andante is felelős volt ezért. A Bolyki Brothers koncertjén pedig ismét gyereknek éreztem magam. Lehet hogy gyerekes is voltam, de jól esett.  Hadd legyek egészen fiatalos én is: „Zsír” volt a buli! A Csík zenekar koncertjét már felnőttesen hallgattam és gyönyörködtem, valamint borzasztóan büszke voltam arra, hogy erdélyi vagyok.

Érintések, ez volt a hét témája. Nagyon szép előadásokat lehetett hallani és azt az igazságot: Ha nem érintenek meg, meghalok. Az embernek szüksége van érintésekre, különben elsorvad. Isten érintése pedig a legkülönbözőbb módon jelenik meg az életemben: lelkiismeret, megpróbáltatások… A lényeg, hogy ne mindennek az okát, hanem a célját is keressük.

A hét csúcspontja az úrvacsorás-istentisztelet volt a szabad téren, amit a Magyar Televízió közvetített is. Nagyon sok üzenet volt a prédikációnak, de most mégis azt idézném, amit az egyik úrvacsorázó mondott örömkönnyekkel a szemében: „Olyan erő ez, amit nem vehet el senki… senki!” Én is sírtam. Ó, de mennyire másabb volt az, mint a hét eleji siránkozás!

Magyarország él! 3500 sószemcsét láttam ott, akik hazamennek és sóznak, és ízesebb lesz tőlük az élet. Nem tőlük! Attól, aki elküldte őket. Mert Jézus él és ilyen érintésekre képes ma is.

Rácz Ervin,

Erdőd

Fotóriport ITT

Szóljon hozzá