Ébredj magyar, hív a néped,
szólítson a benső éned,
szavunkhoz az időben hűek voltunk,
nem tagadtuk ez idáig magyar voltunk.
Még nem csitulhatott el a harc,
hiába változott oly annyit az arc,
fegyverünk a szó, nem a kard,
Istenünk, ne hagyd el a magyart.
Harcolnunk kell azokkal,
kik még tőlünk kérdik,
a mi népünk mit keres itt,
Erdő- ölén, Kárpátok közt,
ahogy vagyunk más nép között?
Attila, Árpád, István népeként,
e földtekén, itt a hazánk,
„hol sírjaink domborulnak”.
Oltalmazd, Istenünk a magyart!
Önmagunkért, senki ellen,
szól a szavunk ékesebben,
gyermekeink megtanulták,
unokáink tovább mondják:
„Cserebogár, sárga cserebogár”.
Üzenj nekünk turulmadár,
nem számít már a határ,
veletek együtt vagyunk,
a te néped maradunk.
Erre esküszünk.