Kőrösök közé
szorult a szívem.
„Kerezs” vize
akkor még kék,
tiszta, akárcsak az ég,
mikor nyáron
benne lubickoltam.
Meg akart tréfálni,
el akart sodorni
öt-hat éves koromban,
nagyapám emelt ki
nagy rémületében,
azóta kinőttem belőle.
Hányszor sebesedett lelkem
Sebes kőrös partján,
ahogy helyemet kerestem….
Fehéredett az út előttem,
mikor Ágya , Kisjenő felől intett
Olosz Lajos csonka fenyőfája.
Álmaimban ahogy hazajárok,
napnál fényesebben látom,
miért nyugszik lelkem
Kis Túr-mentén,
Szamos-közel,
Kőrösök híján
az írott dalban,
amely hangzik
Fekete -„kerezs” partjáról
a Kőrösök hangján,
„hepén-hupán” túl
az örökkévalóságba.