Népem a fagyban fázik
fojtogatja a tél
indulna, jaj de nem tud
remegni sem, mert fél,
hogy késni fog a tavasz
— talán nem is lesz nyár —
Babilon vizeinél
nemzetemnek úgy fáj,
hogy tenyérbe szorítva
csend falai között
feltámadást hiába
vár árnyékok mögött.
Megváltónk a kereszten,
meddig szenvedhet még?
Csupán a tiszta szándék
súgja, nem ez a vég.
Nem ez, amit mi vártunk,
nem ezért van a böjt,
nem a kegyes halálért,
nem ezt hittük mi…
Lelkünkben élt a nyárnak
mágjára vitt hite,
bennünk talált hazára
a megértés szíve.
Viharban, hóesésben,
földben meleg a mag.
Kihajt, ha hiszel benne
és te leszel magad,
a mindig nyíló virág
— kiszabadult lélek —
és a húsvéti lángok,
majd érted is égnek.
És balaghatsz az úton
szemed égre vetve
mintha tekinteted
egy új csodát keresne.
Nemzetem fagyban fázik
fojtogatja a tél,
vár a feltámadásra,
úgy érzi van remény.