„Mert nem hiábavaló ige ez néktek, hanem ez a ti életetek…”
5Móz 32,47
Itt már az ember szólal meg. A népét féltő, testvéreiért aggódó politikus. Az éneket, melyet Isten tanított meg neki, továbbadta, megtanította, népe szívére helyezte. De a vezető örök kérdése, hogy a honfitársak megtanulták-e a leckét? Bevették-e, amit – bizonyára nagy nehézségek árán – oly sok türelemmel oktatott nekik?
És a jövőre nézve ez már nem csak tanítás. Mert azt hamar elfelejti a diák. Tudja Mózes, a nép is hamar más után fog járni. Mert az ének nem csak tanítás, de prófécia is. Meglátása és megláttatása annak, hogyan kövéredik meg a nép szíve, és hagyja el Kőszikláját a kősziklákért.
Ám az élet, a menedék, a túlélés csak a Kőszikla közelében és rejtekében képzelhető el. Nem csak Izráel számára, nem csak az Ígéret földjén, de neked és nekem, ott és azon a helyen, ahová Urunk állított bennünket.
A tegnapi nap igehirdetésében és a mai nap vezérigéjében felfedezted az életet? Érezted, hogy a vasárnapi együttlétek áldássá és életté váltak? Mert nem hiábavalóság, hanem élet Isten igéje.
Tegnap egyházmegye- és Partium-szerte fiatal életek indultak el arra az útra, mely a Kőszikla állandósága és elrejtő oltalma alatt érhet csak révbe. Elmondtuk nekik? Tudatosítottuk bennük, hogy mindez nem hiábavalóság, hanem élet?
Az élet sok kősziklát rejt. Kisebbet is, nagyobbat is. Sivárabbat, de sok tetszetősebbet is. Nekünk azt a Kősziklát kell felmutatni, mely „szívünk kősziklája, és örökségünk, mindörökké”.
Ámen
Varga Botond,
Szatmár-Németi