“Puszta földön talált reá, kietlen, vad sivatagban. Körülvette, gondja volt rá, óvta, mint a szeme fényét, mint mikor a sas kirebbenti fészkét, és fiókái fölött repdes, kiterjesztett szárnyára veszi, evező tollán hordozza őket.”
5Móz. 32, 10-11
Olvasandó: 5Móz. 32, 1-25
A mára kijelölt igerész, a néptől, az élettől búcsúzó Mózes imájának része, mely tele van fájdalommal, nem azért, mert Mózesnek meg kell halnia, hanem azért, mert félti a népet a szövetségszegéstől, a bálványimádástól, az Isten, büntető haragjától. Éppen ezért, az első versek annyira szemléletesen hozzák közel az Isten szeretetét a néphez, hogy az felismerje, hogy számára óriási veszteség lenne, ha ezt az Istent elhagyná és mást választana helyette.
A tavaly nyáron, miközben kinn ültem az udvaron, kétségbeesett csipogás zavarta meg csendességemet. Észrevettem, hogy egy kis verébfióka kiesett a fészekből, ijedten páhogott, miközben édesanyja, csipogásával, megpróbált neki tanácsot adni, neki-neki szaladt, buzdította a repülésre, de végül mégis elpusztult a fióka. Mennyivel másabb a sas helyzete. Az arra is képes, hogy hátán hordja fiókáját. Az Ige is ezért említi Isten gondviselésére példaként a sast. A veréb nem bírja el fiacskáját, de a sas igen. Az emberek, a mi erőnk, a világi dolgok, a verébhez hasonlóan túl gyengék ahhoz, hogy megtartsanak bennünket, de ha valaki az Isten fiókája, akkor biztonságban van. Gondolkodjunk el nagyon komolyan a mai Igén, és kérdezzük meg önmagunkat: Isten fiókái vagyunk-e már, Hozzá tartozónak valljuk magunkat, vagy pedig máséi vagyunk?! Jaj annak az embernek, akinek ez az Isten nem Istene, mert csak neki van ereje a fiókák megtartására.
Megesik az is, hogy a sas kirebbenti, felforgatja fészkét, annak érdekében, hogy a fiókát megtanítsa repülni. Lelki értelemben ennek az az üzenete, hogy a próbákkal megtanít bennünket hinni, hitből élni. Bele lehet fáradni a hit harcaiba, de Ő fiókái fölött repdes, és mikor látja, hogy baj van, megmentésükre siet. Biztatás ez arra nézve, hogy Isten tudja milyen körülmények között kell repülni, ismeri a belső állapotokat, erőkészleteket, s ha azok már veszélyeztetik életünket, megmentésünkre siet. Valahol olvastam és jó lenne ezt a szójátékot megtanulni és komolyan venni: a MÉLYPONT NEM VÉGPONT.
Ahhoz, hogy az anyamadár fentről, fiókája alá tudjon kerülni, zuhannia kell, hogy majd kiterjesztett szárnnyal felemelje kétségbeesett gyermekét. Ezt tette az Úr Isten, amikor Fia, Jézus által egészen alázuhant a földi világba, hogy akik hisznek Őbenne, felemeltessenek. Légy hát bátran az Ő fiókája, hogy megtapasztald az Istenhez való tartozás nagy titkát, hogy a legnagyobb zuhanás közben is megtart Valaki. Ámen.
Nagy Róbert,
Apa