Kezdőlap / Napi Ige / 2011. február 13.

2011. február 13.

„Amikor befejezte Mózes a hajlék fölállítását, fölkente és fölszentelte azt egész fölszerelésével együtt, az oltárt is egész fölszerelésével együtt, fölkente és fölszentelte azokat. Odajárultak Izráel fejedelmei, nagycsaládfői, a törzs fejedelmei, akik a számba vettek élén álltak. Odavitték áldozatukat az Úr elé: hat födeles szekeret és tizenkét szarvasmarhát, két fejedelem egy szekeret, és mindegyik egy marhát. Odavezették azokat a hajlék elé. Az Úr ezt mondta Mózesnek: vedd át tőlük ezeket a kijelentés sátrának szolgálatára, add oda a lévitáknak, mindegyiknek a maga szolgálata szerint!”

4Móz. 7,1-5

Olvasandó: 4Móz. 7,1-41

Kedves testvéreim

Ha a mára kijelölt igeszakasz üzenetét egyetlen egy szóban szeretném összefoglalni, akkor az a szó az lenne, hogy: MINDENKI. Isten rendelése szerint az „egyházi” élet fenntartása érdekében mindenki meg kellett hozza a maga áldozatát. A mai igeszakasz azt a momentumot örökíti meg, amikor Izráel fejedelmei eleget tesznek ezen rendelésnek. Mindenki a maga tehetsége szerint, az elrendelt időben hozza a maga áldozatát.

Milyen nagy üzenete van ennek az újszövetség népére nézve, milyen komolyan kellene vennünk nekünk is ezt a parancsot, akkor, amikor mindenki a „fogjuk meg és vigyétek” elve alapján szeretne élni, érvényesülni. Pedig az élet ott lesz magasabb rendű, ahol a lélek tud önmagáról, törvényt ad önmagának, megbecsüli önmagát és öntudatos cselekvéssel fenntartja önmagát. Ahol ilyen lelkek tevékenykednek, ez meglátszik a közösségek életében is. Itt egyik ember észreveszi a másik embert, mint ajándékot, értéket, mint testvért, akiért képes áldozatot hozni.

Pál apostol is beszél az egyén felelősségéről, amikor a gyülekezetet egy testhez hasonlítja, ahol sok és különböző tag van, de mindenkinek meg van a maga feladata. Vajon az elmúlt héten elvégezted-e azt a feladatot, amit az Isten rád, és csakis rád bízott? A vigasztalás, a beteglátogatás, a lélekápolás nemcsak a papok dolga, hanem mindenkié, aki Isten gyermekének vallja magát. Ez vonatkozik a szolgálatra is a gyülekezet közösségén belül, legyen az lelki vagy éppen fizikai munka. Olyan jó lenne, ha életünket nem egy vendéglőhöz hasonlítanánk, ahova kényelmesen beülünk és várjuk, hogy kiszolgáljanak, hanem mi is elindulnánk a „szent sátor” felé, mint Izráel fejedelmei, a magunk áldozatával.

Végezetül egy tanító mese álljon előttünk. A tanító mese szerint, egy faluban élt egy fiú és egy lány, akik nagyon szegények voltak. Szerettek volna összeházasodni és lakodalmat tartani, de nem volt pénzük hozzá. A falu emberei elhatározták, hogy segítenek rajtuk. Egy nyilvános helyre elhelyeztek egy dézsát, hogy mindenki hozzon bele egy liter bort. Hozták is az emberek. Eljött a nagy nap, ekkorra megtelt a dézsa is. Akkor volt igazi megdöbbenés, mikor merítettek a dézsából, ugyanis csak víz volt benne. Mindenki azt gondolta, hogy az a liter víz, amit ő hoz, nem fog észrevevődni a többiek bora mellett.

Kedves olvasók, gondolkozzunk el azon, hogy a mi egyéni, családi, és egyházi életünk vajon nem azért olyan ízetlen, mert csak vizet viszünk áldozatképpen?! Ámen.

Nagy Róbert, Apa

Szóljon hozzá