„Dicsérjétek az Urat! Boldog ember az, aki az Urat féli, sok örömöt talál parancsolataiban.”
Zsoltárok 112, 1
Elolvasni: Zsoltárok, 112
Kedves testvéreim! A mára kijelölt zsoltár első versében található megállapítás, mintha emberiség ellenes lenne, hiszen félelemre buzdít, sőt még zavarodott is a zsoltáríró, hisz azt is mondja, hogy aki fél, az boldog. Az orvosok erre felkapnák a fejüket és elmondanák, hogy mennyi féle betegségnek éppen a félelem az alapja. A legboldogtalanabb ember éppen az, aki fél, lehet dolgoktól, lehet emberektől, lehet élettől, vagy haláltól, esetleg önmagától. Iszonyú dolog a félelem. Sok öngyilkosságnak az oka, mert valaki nem bírta tovább a feszültséget, a félelmet, az életet. Talán az egyik legborzasztóbb félelem, mely mindenkiben ott él, a haláltól való félelem, s mivel félünk a haláltól, ezért félünk minden megpróbáltatástól, betegségtől, bajtól, emberi gonoszságtól, hiszen kiolthatja az életünket. Olyan jó, hogy ez a mai zsoltár nem erre a fajta félelemre buzdít, hanem valóban egy olyan életérzést kínál fel, mely boldoggá tesz.
Nem azt mondja, hogy féljünk az élettől és a haláltól, dolgoktól és emberektől, meg csak azt sem, hogy féljünk Istentől, hanem azt, hogy féljük Istent. A kettő között óriási a különbség. A Szentírás azt mondja a testvérre és a felebarátra, hogy szeressem, mint önmagam. Egy fokkal feljebb emeli a szeretet mértékét, mikor azt mondja, hogy a szülőket tiszteljük. Tisztelem a nagyobbat, a velem egyformát szeretem. De van egy még nagyobb foka is a szeretetnek, amikor Istent félem. Félek megbántani, szomorúságot, fájdalmat okozni neki, mert mindennél és mindenkinél jobban szeretem. Istent félni azt jelenti, hogy tudom ki Ő és ismerem a magam helyét. Nem rettegést jelent ez, hanem azt, hogy hódolatteljes tisztelettel állok meg színe előtt. Azért boldog az ilyen ember, mert megadja az Istennek, az Őt megillető helyet az életében.
Minden ember szeretne egy embert, aki őt szereti és, akit viszont szerethet. Sokan nem gondolnak arra, hogy ez a valaki éppen az Úr. Az Ő szeretete boldoggá tesz, és nekem is boldogságot jelent, ha szerethetem. Az ilyen ember vele vándorol egy életen keresztül, ezért a boldogság egy alaphang lesz az életében. Még akkor is, amikor fájdalom, csapás, betegség, gyász és kudarc éri, mert ezekben nincs egyedül. A hívő ember boldog, mert élete az Úrban van elrejtve, mert ismeri Isten erejét.
Egy történet szerint, az egyik családi házban éjjel tűz ütött ki. Az édesapa igyekezett mindenkit kimenteni a lángoló ház falai közül, ám mikor kisfiát vitte, az kitépte kezét a kezéből, mert eszébe jutott, hogy a macija a szobájában maradt, s anélkül nem volt hajlandó tovább menni. A füst és a lángok azonban úgy elzárták az utat, hogy a gyermek az emeleti szobában maradt. Az ablakon kiabált ki: „Apa, Apa, segíts!” Az apa, lentről felkiáltott: „ugorj ki az ablakon, elkaplak.” „De apa, nem látlak” – kiáltott vissza a gyermek, mire az apa, így bíztatta gyermekét: „nem baj fiam, én látlak! Ugorj!” Az az igazán boldog ember aki ezt Istennel kapcsolatban is elhiszi. Az ilyen ember már nem fél semmitől, mert tudja, hogy Valaki szereti, és gondját viseli. Keresd, féljed ezt az Urat és egy félelem nélküli, szabad, boldog életed lesz! Ámen!
Nagy Róbert,
Apa