„Ekkor megint az Úrhoz kiáltottak Izrael fiai, és az Úr szabadítót támasztott nekik: Ehudot” (Bir 3)
Zajos világunkban jó megkülönböztetni az Istenhez intézett segélykérő kiáltást az egymás irányába, másik orcájába „köpött” emberi hangoskodástól. Az utóbbi valahogy mindenhol ott hagyja bűnös ujjlenyomatát: sajtóban, munkahelyen, szomszédközi kapcsolatban, politikában, filmben és zenében. A génünkben van. Stresszes világunkban talán még a szívük is hangosabban ver, mint nagyszüleinké (meg is repedhet emiatt). A kocsik zaja a városban bennünk is „elgázolja” a csendet. Cserbenhagyásos gázolás áldozatai vagyunk a forgalmas világban, ott, ahol hiába is próbálunk csendesen szólni, – nem hallják meg. Ha érvényesülni, hallatni akarjuk hangunkat, ordítanunk kell. Vajon valóban így kell tennünk? Mindenki maga fogalmazza meg a választ.
A lényeg az, hogy az Istenhez való kiáltás hathatósabb, ha egy közösségben hangzik el. A fönti Igében is arról olvashatunk, hogy együtt „kiáltottak” az Úrhoz. Bizonyára Isten meghallgatja személyes kiáltásodat is, melyet hozzá intézel. Próbáltál már gyülekezeti közösségében „kiáltani”?. A közösségben elhangzott imádságnak ereje falakat bont. Így kiáltott Izrael népe Jerikó kőfalai alatt, s az leomlott. Az Ige azt írja, hogy kiáltásukra Isten elküldte a szabadítót, Ehudot. Isten nekünk a legnagyobb Szabadítót, Jézus Krisztust küldte el.
Jó lenne, ha nem csak egyedül, de barátoddal, feleségeddel, gyermekeddel, családoddal, gyülekezeteddel együtt tudnál kiáltani Jézushoz, – egyházunkért, népünkért, magadért és másokért. Sőt, arra kérlek, értem is. Ámen
Király Lajos,
Batiz