„Nem bocsátok álmot szemeimre s pilláimra szendert; Míg helyet nem találok az Úrnak, Jákób Istenének hajlékot!” (Zsolt 132,4-5)
Dávid templomépítő szándékai komolyak. Házat akar építeni az Úrnak, de nem teheti meg, bármennyire is szeretné. Azonban lelki értelemben az ő szívében, ritka kivétellel, ott lakott az Isten, ettől volt áldásos élete.
Van-e bennünk ekkora vágy az Isten közelségére? Van-e bennünk ilyen felelőségtudat az Isten háza iránt. Milyen nagy különbség van Dávid és sok modern ember gondolkodása között: Dávid azért nem alszik, mert nem talált lakhelyet az Úrnak, ma a templom harangja is zavar sok embert, mert nem tud vasárnap délben nyugodtan pihenni. Akkor a templom hiánya hagyott űrt maga után, ma a templom jelenléte zavar sokakat. Jól van ez így?
Történet szerint egyszer egy tanító megkérdezte a gyermekektől:
– Tudjátok-e, hol lakik Isten?
Nem tudjuk, milyen lelkülettel kérdezte, mindenesetre néhány tanuló jelentkezett.
– A mennyben – mondta az egyik.
– A tiszta szívben – mondta a másik.
– A főutcán, balra az utolsó házban! – kiáltotta a kis Marci.
A tanító mosolyogva megkérdezte, hogy miért gondolja ezt.
– Amikor apukámmal arra sétáltam – mesélte a kisfiú -, apa a következőket mondta:
“Ennek a szegény embernek, aki itt lakik, nyolc gyermeke van, cipész a mestersége, és ő tartja el a vak nagyapát is. Gyakran látnak szükséget, mégis boldogan és békességben élnek együtt. Tudod miért, Marci? Mert ott lakik Isten.”
Igen, az Isten ott lakhat a házadban, a tömbház-lakásodban, a munkahelyeden, mindenütt, ahova az Ő szeretetének fényét viszed magaddal. De, aki Vele éli a hétköznapjait, az alig várja, hogy találkozhasson az Istennel a testvérek közösségében is. Ámen!
Rácz Ervin,
Erdőd