“És dicséretet énekelve kimentek az Olajfák hegyére” (Márk 14, 26)
Olvasandó: Márk 14,26-31
Hallod, amint a kicsiny gyermeked valamit énekel. A legrosszabb, ha rászólsz: nem illik ilyet tenni társaságban, buszon, váróteremben. Pedig csak belülről jövő örömét öntötte ki, – mindazt, amit másként nem tudott megfogalmazni.
Az utolsó vacsora közösségi élménye és öröme ott van a tanítványok életében, amikor elindulnak az Olajfák hegyére. Mindez tehát az „úrvacsora” után történik. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy a mában élő református ember életében mennyire szerez örömet az úrvacsorában való részesedés. Óhajtja-e? Elmegy-e délután is templomba, hogy hálát adjon ezért a csodálatos Krisztussal való lelki közösség-élményért? Boldogságát meglátják-e azok, akik otthon maradtak? Hangzik-e édes dallam a lelkében?
Az úrvacsorázó istentiszteleten részt vett tanítványok tovább folytatják az istentiszteletet az Olajfák hegyén, oly módon, hogy zsoltárokat énekelnek. Jézus szolgálata arról szólt, hogy az istentiszteletet, benne magát Istent és Igét kivitte az emberek közé. Mennyire szomorú, ha napjainkban ezt nem merjük fölvállalni. Azt gondoljuk, hogy templomaink olyan konzervdobozok, melyben „tartani” kell Istent, az Ő szavát. Pál apostol figyelmeztet: “Hirdesd az Igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben” (2Tim 4,2). Beteg- és családlátogatás, kórház, házi istentisztelet, táborok és egyéb alkalmak életünk Olajfa hegyének helyszínei, ahol hálával és örömmel „énekelhetünk” Isten dicsőségére.
Megvan még a hangod?
Király Lajos,
Batiz