„… alázatosan, egymást különbnek tartván ti magatoknál” Fil 2,1-4
Jaj, de nehéz dolgokról beszél Pál! Krisztusban való intés, egyenlő indulat mindenki felé, ugyanolyan szeretet, versengés, hiábavaló dicsőség. Mintha csak az ember lelki portréját húzná egy tollvonással, és mondaná, ez így nem jó. És nem csak feltételes módban igaz ez, hisz ezt is teszi!
Hogyan? Hát baj van velem? És ugyanazzal a csodálkozással figyeljük Pál szavait, mint Nikodémus az Úr Jézust. Hogyan? Nem vagyok elég jó hívő? Elég jó presbiter, elég jó énekkaros, gondnok, vagy épp lelkész? Nem vagyok elég jó apa, gyermek, unoka, testvér?
Nem, nem vagyok az. Mert nem szeretem az intést, a korrigálást, nem szeretem, ha a dolgaimba beleszólnak. Rosszul esik, ha nem versenghetek, és sokszor magam tartom különbnek a másikkal szemben, és nem fordítva, ahogyan az apostol elvárná. Ahogyan Krisztus elvárja.
De neki hogyan sikerült? Találkozott Megváltójával. Nem, nem csak ott, egyszer a damaszkuszi úton, de azután is, naponként. És megtanulta Tőle, hogy ne a maga hasznát keresse, ne azután járjon, hanem mindig a „mások malmára hajtsa a vizet”.
Ez a feladatunk, ezt kell Páltól megtanulnunk. A másik malmára hajtani a vizet. És legyen az szolgatárs, legyen az egy gyülekezet, egy kisebb vagy nagyobb közösség, mindig a másik hasznát nézni előbb.
Pál így kezdi: „Ha annakokáért helye van Krisztusban…”. Én pedig így fejezem be: „Ha annakokáért helye van Krisztusnak” benned s bennem, mindez sikerülni fog. Ha még nincs helye, nosza takarítsunk, mert az ajtó előtt áll, és zörget!
Varga Botond,
Szatmár-Németi