„És többen az Úrban való atyafiak közül bízván az én fogságomban,
nagyobb bátorsággal merik szólani az ígét.” (Fil 1,14.)
Sokan vagyunk úgy vele, hogy amikor betegek vagyunk, vagy valamilyen problémánk van, esetleg terheket kell hordoznunk, akkor megszűnik körülöttünk a külvilág, és csak magunk körül forog a mi életünk. Amikor gyászol az ember, magába fordul, és csak később tud nyitni mások felé. Nem értjük szenvedéseink okát.
Pál apostol azonban megértett valamit. Ő nem önmagáért szenved, hanem a Krisztusért. Mennyivel másabb így hordozni a terheket, mennyivel könnyebb így elviselni életünk fájdalmas pillanatait. Az apostol nem a maga fogságával, megpróbáltatásaival törődik, hanem a Krisztus evangéliumának ügyével. Elkezdett egy missziós munkát, és azt, most úgy tűnik, nem tudja folytatni. De rá meri bízni élete alakulását Krisztusra.
Bárcsak mi is tudnánk hasonló módon megélni hitünket. Fájdalomban, nyomorúságban, terhek súlya alatt, de mégis szólni az evangéliumot, hinteni a ránk bízott ige magvakat. Ne keserűség magvait hintsük e világ mezejének talajába, hanem a Krisztusról szóló evangéliumot, örömüzenetet.
Kellenek olyan életpéldák elibénk, melyek megerősítenek bennünket is abban, hogy Urunk Krisztusért érdemes áldozatot vállalni, mert Ő is megáldoztatott értünk. Vezessen hát minket mennyei Pásztorunk azon a keskeny úton, „meredek is, de mégis mennybe jut, dicsfénybe visz.”
Kürti Tamás,
Szatmárgörbed – Aranyosmeggyes.