“Ákán pedig felele Józsuénak, és monda: Bizony én vétkeztem az Úr ellen, Izráel Istene ellen, és ezt s ezt cselekedtem” ( Józsué 7: 20 )
(Olvasandó az egész 7. fejezet)
Egy szempillantás alatt megtorpan a sikerekben az Ígéret földjére érkezett nép. A harcba küldött katonák megfutamodnak, nem vállalják a harcot, Isten teljesen elbátortalanítja őket. Ennek az az oka, hogy közülük valaki megkárosítja a közösséget, meglopja népét, abból tesz félre magának, ami az Istené. Jogtalanul próbál meggazdagodni. Sunyít, nem mondja családja tagjainak sem, gondolja nem derül reá fény. Az ember, ha bűnt követ el, hallgat felőle, azt gondolja, hogy elrejtheti bűnét.
Isten azonban közbelép: azt a parancsot adja Józsuénak, hogy tartson vizsgálatot a tizenkét törzsnél. Ákán a vétkes, aki csak akkor ismeri el tettét, amikor rákérdeznek, beismeri, hogy vétkezett az Isten ellen. Jól tudja, hogy halál jár érte, mégis bevallja tettét. Ha későn is, de felfakad szívéből a bűnbánat szava. Nem kér kegyelmet és nem is kap: halálra kövezik.
Pünkösd után óhatatlan, hogy ne emlékezzünk Ananiás és Safira hasonló cselekedetére: ők is a közösből, abból tettek félre maguknak, amely Isten anyaszentegyházát illette volna meg, hiszen az első keresztyén gyülekezet ismertető jegye a “mindenük köz vala” (Ap,csel. 2:44). Péter akkor azt kérdezi tőlük: “Miért, hogy megegyeztetek. hogy az Úrnak lelkét megkísértsétek”. A lopás ebben az értelemben vétek az Isten Lelke ellen is. Ők sem kerülhetik el a halált.
Az Isten elleni véteknek következményei vannak. A közösség is kiveti magából a rosszat. Az állatvilágban mindig a gyengébbik pusztul el, így tisztítja meg faját a csak ösztöneire hallgató teremtett lény. Határolódj el attól, akinek a bűne az égre kiált, ne vállalj közösséget vele semmiféle formában. Amennyiben módot találsz rá, figyelmeztesd, hogy helytelen úton jár, talán még nem késő…
Fodor Lajos
Halmi