„Én pedig mint zöldellő olajfa Isten házában, bízom Isten kegyelmében mind örökkön örökké.” Zsolt 52, 10
Nagyon aktuális kérdéssel foglalkozik az 52. zsoltár. Tapasztalni lehetett régen is, és napjainkban is, hogy az Istenben hívőket, ki közösítik, rágalmazzák, hamis vádakat koholnak ellenük vagy esetenként, bántalmazzák is őket. Ilyen keresztel nehéz élni és boldogulni. Ráadásul e mellé még társul az is, hogy megfogalmazódik az emberben az, hogy a gonoszoknak minden szabad, mindenben sikeresek, azok nem részesülnek büntetésben, az igazak, akik nap, mint nap megpróbálnak Isten útján járni, azokról mintha elfelejtkezett volna még Isten is, életük sokkal nehezebb. Úgy gondolom, hogy a keresztyén embernek az esetleges lázadását nem szabad, hogy tovább folytassa, mert Dávid meggyőződését kellene magára öltse, hogy az a férfiú, aki nem Istenben bízik, hanem a gazdagságának a nagyságában és erejében, az idő után megkapja a méltó jutalmát, és ki lesz szakítva az élők földéből. Viszont az, aki Isten szerint él – Dávid örömmel mondja ezt – olyan, mint a zöldellő olajfa a templomkertben, mert azt gondozzák, ápolják. Ha szétnézünk világunkban láthatjuk, hogy sok ilyen ember él abban, akik nem gazdagok, nem tartoznak nagy közösségekhez, talán még a nevüket sem ismerik sokan, de mégis gazdagok abban, hogy Isten kegyelme nap mint nap kiárad rájuk.
Hadd tegyek fel egy kérdést: Volt-e már abban részed, hogy Isten kegyelmében megmártóztál? Ha igen, akkor tudod azt, hogy milyen csodálatos érzés. Ha pedig nem, akkor itt az ideje elgondolkozni azon, hogy miért nem? Talán azért, mert nem engeded Őt közel magadhoz? Vagy azért, mert gonosz indulatok vannak jelen a szívedben? Vagy hamis vádakat sorakoztatsz fel? Folytatni lehetne a sort.
Ezen a mai napon mindannyian azért imádkozzunk, hogy áldani tudjuk az Ő szent nevét, mert oly sokszor, a bajban is, és az örömben is megtapasztaltuk, hogy érdemes volt Isten jóságában reménykedni. Ámen