4Móz 12,13
„Kiálta azért Mózes az Úrhoz, mondván: Isten, kérlek, gyógyítsd meg őt!”
Irigység. Így definiálhatnánk azt az életérzést, amely legtöbbször megrontja a testvérkapcsolatokat. Kain és Ábel, Jákób és Józsué, és itt a Mirjám, Áron és Mózes között kirobbant vita hátterében is ez húzódik meg. Nem tudok belenyugodni, hogy a másiknak más (a szemünkben legtöbbször: több) tálentum adatott, hozzá másként szól Isten, munkájának más gyümölcsei vannak.
És az a harc, küzdelem, amelybe ilyenkor belelovalom magam, mind szegényebbé és szegényebbé tesz. Elveszítek valamit, amit talán soha többé nem tudok visszaszerezni: a tiszta testvéri szeretetet.
Mirjám megbetegedik, teste a poklosság miatt kifehéredik. Élő halottá válik, elveszíti a közösséget, és elveszíti őt a közösség. Mit tesz a mai ember? Lehet, hogy sajnálja, szánja, megsiratja, de a végén lemond róla. Gyógyíthatatlan. Hányszor hallottuk, hányszor kiolvastuk az orvos szeméből. Egy idő után beletörődünk. De muszáj beletörődni?
Mózes felkiált: Isten, kérlek, gyógyítsd meg őt! És itt nem a nagy próféta, a népét Egyiptomból kivezető egykori herceg, az Istennel szemtől szemben beszélő vezér kiált fel, hanem a testvér. Aki cselekedni tudja, hogy „mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Tud, mer reménykedni. Nem adja fel, nem csüggeszti le a fejét, nem adja át magát a tébolynak, hanem imádkozik. Mert testvérként szereti a nővérét, vezérként tudja, szükség van a prófétaasszonyra, hívő emberként ott van a lelkében, hogy senkiről sem mondunk le!
Így imádkozzunk a mai napon beteg testvéreinkért. Így fohászkodjunk a fájdalommal küzdő családtagokért, erőért, hitért, kegyelemért. Vigyük el a hírt: az Áldott Orvos közeleg!
Varga Botond
Láncos