Zsid. 5,1-10.
“Ámbár Fiú, megtanulta azokból, a miket szenvedett, az engedelmességet.” (8. vers)
Az ember engedetlensége következménnyel járt és jár. A szülés fájdalma, a verítékkel megszerzett kenyér, a végtelennek tűnő harc a Gonosszal, mind megérdemelten van jelen az életünkben. Milyen jó lenne, ha nem kellene ezeket szenvedni – gondoljuk, főleg, ha ezek mellé még mindannyian, ahány félék vagyunk, a saját és sajátos szenvedéseinket is felsorakoztatjuk. Sokszor talán arra gondolunk, nem érdemeljük a szenvedést. Ilyenkor jó, ha eszünkbe jut, amiről mai igénk beszél. A mi Krisztusunk is szenvedett, ámbár Fiú, a mindenható Isten Fia, mégis szenvednie kellett. Szenvedve tanult engedelmességet. Csak így lehetett igazi főpappá, csak így végezhette el feladatát, amiért Isten a maga jobbjára ültette. Igazi és igaz emberként, volt olyan is, hogy kérte, múljon el tőle a szenvedéssel teli pohár, de az Atya másként akarta. Ő azonban engedelmes maradt. Mit tanulunk meg mi a szenvedéseink között? Sokszor a megalkuvást, a pártütést, az ellenszegülést, a gyáva megfutamodást. Pedig engedelmességet kellene tanuljunk, hogy mi is az Isten jobbjára ülhessünk. Tatiosz írja: “A világ fennállása óta az ember legnagyobb tanítója a szenvedés.” Milyen igaza van. A szenvedéseink közben tanuljuk meg igazán, hogy csak Istenre lehet számítani, és innen már csak egy lépés a kizárólag Neki való engedelmesség. Ámen
Simon Attila
Tamásváralja