2010. december 11.

Zsid. 5,1-10.

“Ámbár Fiú, megtanulta azokból, a miket szenvedett, az engedelmességet.” (8. vers)

Az ember engedetlensége következménnyel járt és jár. A szülés fájdalma, a verítékkel megszerzett kenyér, a végtelennek tűnő harc a Gonosszal, mind megérdemelten van jelen az életünkben. Milyen jó lenne, ha nem kellene ezeket szenvedni – gondoljuk, főleg, ha ezek mellé még mindannyian, ahány félék vagyunk, a saját és sajátos szenvedéseinket is felsorakoztatjuk. Sokszor talán arra gondolunk, nem érdemeljük a szenvedést. Ilyenkor jó, ha eszünkbe jut, amiről mai igénk beszél.  A mi Krisztusunk is szenvedett, ámbár Fiú, a mindenható Isten Fia, mégis szenvednie kellett. Szenvedve tanult engedelmességet. Csak így lehetett igazi főpappá, csak így végezhette el feladatát, amiért Isten a maga jobbjára ültette. Igazi és igaz emberként, volt olyan is, hogy kérte, múljon el tőle a szenvedéssel teli pohár, de az Atya másként akarta.  Ő azonban engedelmes maradt. Mit tanulunk meg mi a szenvedéseink között? Sokszor a megalkuvást, a pártütést, az ellenszegülést, a gyáva megfutamodást. Pedig engedelmességet kellene tanuljunk, hogy mi is az Isten jobbjára ülhessünk. Tatiosz írja: “A világ fennállása óta az ember legnagyobb tanítója a szenvedés.” Milyen igaza van. A szenvedéseink közben tanuljuk meg igazán, hogy csak Istenre lehet számítani, és innen már csak egy lépés a kizárólag Neki való engedelmesség. Ámen

Simon Attila

Tamásváralja

Vélemény, hozzászólás?