„Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ő a Krisztus?” – (János 4,29)
A samáriai asszony szavai egyszerűek, mégis megrendítőek. Nem teológiai értekezést mond, nem bizonygat, nem magyaráz. Csak hív: jöjjetek és lássátok. Egy találkozás után szól így, egy olyan találkozás után, amelyben Jézus nem elítélte, hanem megismerte és megszólította őt. Úgy, ahogy volt.
Jézus tudta, ki ez az asszony. Ismerte az életének összetörtségét, a kimondatlan szégyent, a szomjúságot, amellyel nap mint nap élt. Mégsem elfordult tőle, hanem párbeszédbe lépett vele. Ez az evangélium szíve: Isten nem hátat fordít az embernek, hanem közeledik hozzá. Az igazság nem összetör, hanem felszabadít, mert szeretettel párosul.
Az asszony reakciója is beszédes. Nem marad meg magának. Aki találkozik Jézussal, abban megszületik a vágy, hogy másokat is hívjon. Nem azért, mert mindent ért, hanem mert valami megváltozott benne. A hit tanúságtételének nem feltétele a tökéletesség, csak az őszinteség.
Ez az ige ma minket is kérdez: merjük-e hívni a többieket Jézushoz úgy, ahogy vagyunk? Merjük-e elhinni, hogy Isten minket is ismer és mégis szeret? A samáriai asszony története arra emlékeztet, hogy az élő víz ott fakad fel, ahol az ember találkozik Krisztussal. És onnan mindig út vezet mások felé is. Ámen.
Gáti Tibor Levente,
Kisbábony