„Erre hívatta a fáraó Mózest és Áront éjszaka, és azt mondta: Keljetek föl, menjetek ki népem közül Izráel fiaival együtt, és szolgáljatok az Úrnak, ahogy mondtátok. Juhaitokat is, jószágotokat is vigyétek, ahogy mondtátok, csak menjetek! És áldjatok meg engem is!” (2 Mózes 12,31-32)
Amikor túl későn tanuljuk meg az élet nagy igazságait, akkor mindig súlyos árat fizetünk. Rengeteg sóhaj szól arról, hogy jó lett volna a múltban rendelkezni a mai bölcsességgel. Minden ilyen sóhajban ott van a fájdalmas ráeszmélés, hogy már túl késő. Túl későn ébredünk rá, hogy az élet rövid, és a szeretteinkkel nem tudunk elég időt tölteni. Túl későn kezdjük el értékelni a valódi, romolhatatlan kincseket. Túl későn vesszük észre, hogy az Istennek való engedelmesség a megmaradásunk kulcsa lehet.
A fáraó olyan nagy embernek gondolta magát, akit nem kényszeríthet semmire egy láthatatlan Isten. Mire szembesült a tévedésével, már túl késő volt ahhoz, hogy megmentse a gyermeke életét. Nemrég még azzal fenyegette Mózest, hogy kivégzi, ha a színe elé kerül, most pedig ő hívatta magához, hogy szabadon bocsássa a népet minden vagyonával együtt. Ez az uralkodó attól tartott, hogy túl nagy veszteség lett volna az országának a rabszolga nép elengedése. Miközben a vagyonát védte, elveszítette a legdrágábbat, a gyermekét.
Nagy veszteségeket szenvedünk el, ha nem becsüljük azokat az áldásokat, amelyekben már ma részesít a mi Atyánk. Ezekre az ajándékokra legtöbbször azért nem figyelünk fel, mert túlságosan lefoglalnak a feladataink, a terveink, a célkitűzéseink, a törekvéseink és a mindenféle nagyravágyásunk. Próbáljunk tanulni a fáraó hibájából! Engedjük el azt, amit úgysem tarthatunk meg, és ne kockáztassuk a szeretetkapcsolatainkat a veszendő dolgokért! Ámen!
Erdei-Árva István Béla,
Szamoskóród